Vicces. A blogtéren egykor vezetett közéleti blogomból három bejegyzést hagytam meg, a cég által felhasználói útmutatónak használtat, a búcsúzót és a legolvasottabbat. Azt, ahol arról van szó, hogy a Google-nek önként átadott titkaink milyen lehetőségeket, veszélyeket jelentenek.

Az a kínzó érzés fogott el, hogy (megint) lemaradtam. Ahogy mostanában mindenről. Talán utoljára a Napster idejében voltam szinkronban az internettel. Vagy talán akkor, amikor még a kevesek között volt wiwes fiókom. A Gmailről például lekéstem a többiekhez képest. A Twitterről, Facebookról szintén. Most, hogy saját domain alatt futó oldalam van, úgy érzem, teljesen felesleges magamnak, véleményeimnek és vallomásaimnak önálló weblapot készíteni.

Kezd számomra vészesen átláthatatlanná válni a közösségi oldalak kapcsolati rendszere, és mindazok tartalmak dzsungele, amelyet magukkal cipelnek. Pedig valódi érdeklődéssel, a kvázi szakirodalmakat elolvasva igyekeztem belépni ebbe a térbe, hozzátenni a magam tartalmait. Különösen azért furcsa ez, mert ami megszelídít magának, azt rendre túlzásba viszem. De ez már nekem is sok.