sarnyai pont hu | Kreatív írás, weblapozás, világháló

Okostelefon-történet: ezt is az Apple tudja jobban

Az a baj, hogy megint igaza van az Apple-nek. Nem a Samsung elleni perben, ahhoz én nem értek, hanem abban, hogy hogyan akarom használni a telefonom. Másfél éve nyűvöm egy belépőszintű készüléken az Androidot, ami egy hosszú, gyötrelmes, kudarcokkal teli kapcsolat. Nem telefonom van, hanem időt, energiát rabló függőségem, gondozni való kertem, eledelt követelő jószágom. Nem tud ellenni a zsebemben, folyamatos rendszerszintű törődést igényel. Ellentétben egy Apple készülékkel.

Olimpia 2012: az önazonosság hétpróbája

Merésznek tűnhet két nagyon különböző jelenséget, a londoni olimpiai bajnokokat és Sólyom László aszófői beszédét összemérni. Szerintem azonban van egy közös pontjuk, ez pedig az önazonosság. A medencében, páston, tatamin küzdő sportolók és a beszédére alaposan felkészült, pódiumon szónokló volt államfő egyformán önazonos. E két hiteles cselekvésre a magyar média – tisztelet a kevés kivételnek – a saját állapota szerint reagált. Jól mondja TGM az egykori köztársasági elnök beszédének recepciója kapcsán, a körkép lesújtó.

Isten nyugosztalja, Tanár Úr!

Vermes Géza 2013. május 8-án, 89 évesen hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt. Emlékét a vele 2008-ban Makón készült interjúm újraközlésével idézem fel.

Költözés Posterousról Bloggerre

A hétvégén megérkezett a Posterous vélhetően utolsó levele, amelyben ﬁgyelmeztet: április 30-án megszűnik a szolgáltatás. Bár ritkán használtam az utóbbi időben, de nagyon szerettem a Posteroust. Nem akartam mindent elveszíteni, így néhány apróbb kitérővel a Bloggerre, a Google szolgáltatására költöztettem a blogomat. Nem vezet egyenes út a Posterousról a Blogger felé, hiszen a Blogger csak a saját formátumában hajlandó blogot importálni. De nem kell NASA-mérnöknek sem lenni a megoldáshoz. Tapasztalataim adom közre ebben a bejegyzésben.


Az utolsó pacal Doktor úr! Nem vagyok őrült! Kérem, higgyen nekem! Mindent meg tudok magyarázni. Sora volt az egész történetnek. Úgy indult, hogy rágyújtottam a fordulóban, ahogy huszonöt éve mindig. Akkor lépett mellém az az öregember. Mosolygott, közben meg valami szokatlan kedvesség áradt belőle. De a szaga volt a legfurcsább. Amikor gyerek voltam, a muterék templomba járattak. A tisztelendő úr reverendájának volt ez a szaga, mint az öregnek. Csak állt mellettem, és sokáig nem szólt. Végül aztán megbökte a karom. „Már csak öt órád maradt.” Ennyit mondott, és közben is mosolygott. Először nem értettem. Még hat köröm volt hátra a melóból, kétszer húsz perc szünettel, abból meg sehogy sem jön ki az öt óra. „Az életedből, úgy értem.” Mintha olvasott volna a gondolataimban.
A meetinggyárban Annyira szép az iroda abban a felújított szecessziós belvárosi épületben! De vonzó volt a heti 38 óra elvárt jelenlét, a kajacsekk, a ruhapénz és a teljesen legális jövedelem is. Meg aztán, hogyan is állhattam volna ellen Robi hívásának! A mindig elegáns, drága parfümillatot árasztó, sármos, itt-ott őszülő agglegény bárkit levett a lábáról, nehogy engem. Új típusú, mint mondta, sikerre ítélt céget visz, segítenék-e. Mi az, hogy? Nagyon is!
Ne politizálj! Apám azt mondta: ne politizálj! Egy hozzáértő, magabiztos mesteremberre mindig szükség van, de csak ha távol tartja magát a politikától. Nem engedte, hogy munkaközösségi tag legyek, lebeszélt, amikor be akartam lépni a rendszerváltó pártba, ürügyet talált, hogy otthon maradjak, amikor a kollégák tüntettek. Így aztán húsz éve minden reggel elmentem megtartani az óráimat, délben otthon ebédeltem, a délutánjaimat kivétel nélkül azzal töltöttem, hogy apámnak segítettem rendben tartani a házat. Ne politizálj – mondta, ha megpróbáltam szóba hozni valamilyen aktuális közéleti témát.
Vissza a munkásosztályba A közönség halkan morajlott, amikor a ﬁatalember fellépett a színpadra. Széles csíkos ingben, posztómellényben, kopott fekete farmerben, saruban mezítláb állt meg a mentorok előtt. Hosszú hajából indult szemüvegkerete, amely kerek, enyhén sötétített lencséket tartott. Oldalán mint törött fegyver lógott a hathúros gitár. Megköszörülte a torkát, majd köszönt: – Sziasztok!

Az utolsó pacal Doktor úr! Nem vagyok őrült! Kérem, higgyen nekem! Mindent meg tudok magyarázni. Sora volt az egész történetnek. Úgy indult, hogy rágyújtottam a fordulóban, ahogy huszonöt éve mindig. Akkor lépett mellém az az öregember. Mosolygott, közben meg valami szokatlan kedvesség áradt belőle. De a szaga volt a legfurcsább. Amikor gyerek voltam, a muterék templomba járattak. A tisztelendő úr reverendájának volt ez a szaga, mint az öregnek. Csak állt mellettem, és sokáig nem szólt. Végül aztán megbökte a karom. „Már csak öt órád maradt.” Ennyit mondott, és közben is mosolygott. Először nem értettem. Még hat köröm volt hátra a melóból, kétszer húsz perc szünettel, abból meg sehogy sem jön ki az öt óra. „Az életedből, úgy értem.” Mintha olvasott volna a gondolataimban.

A meetinggyárban Annyira szép az iroda abban a felújított szecessziós belvárosi épületben! De vonzó volt a heti 38 óra elvárt jelenlét, a kajacsekk, a ruhapénz és a teljesen legális jövedelem is. Meg aztán, hogyan is állhattam volna ellen Robi hívásának! A mindig elegáns, drága parfümillatot árasztó, sármos, itt-ott őszülő agglegény bárkit levett a lábáról, nehogy engem. Új típusú, mint mondta, sikerre ítélt céget visz, segítenék-e. Mi az, hogy? Nagyon is!

Ne politizálj! Apám azt mondta: ne politizálj! Egy hozzáértő, magabiztos mesteremberre mindig szükség van, de csak ha távol tartja magát a politikától. Nem engedte, hogy munkaközösségi tag legyek, lebeszélt, amikor be akartam lépni a rendszerváltó pártba, ürügyet talált, hogy otthon maradjak, amikor a kollégák tüntettek. Így aztán húsz éve minden reggel elmentem megtartani az óráimat, délben otthon ebédeltem, a délutánjaimat kivétel nélkül azzal töltöttem, hogy apámnak segítettem rendben tartani a házat. Ne politizálj – mondta, ha megpróbáltam szóba hozni valamilyen aktuális közéleti témát.

Vissza a munkásosztályba A közönség halkan morajlott, amikor a ﬁatalember fellépett a színpadra. Széles csíkos ingben, posztómellényben, kopott fekete farmerben, saruban mezítláb állt meg a mentorok előtt. Hosszú hajából indult szemüvegkerete, amely kerek, enyhén sötétített lencséket tartott. Oldalán mint törött fegyver lógott a hathúros gitár. Megköszörülte a torkát, majd köszönt: – Sziasztok!