Vicces. A blogtéren egykor vezetett közéleti blogomból három bejegyzést hagytam meg, a cég által felhasználói útmutatónak használtat, a búcsúzót és a legolvasottabbat. Azt, ahol arról van szó, hogy a Google-nek önként átadott titkaink milyen lehetőségeket, veszélyeket jelentenek.

Egyetlen, talán nem is túl praktikus felhasználást említettem egy akkoriban olvasott regényélményem nyomán: a szerelmes levélét. Bár nem gondoltam ezt komolyan, és a hozzászólók sem, mégis az következett be, amit vizionáltam.

Az elhagyott blognak több mint ezer látogatója volt a múlt hónapban: szerelmes levelet, leveleket, vagy azok közül a legszebbet keresték. Mind a Google-ből érkeztek, és cikkem látva csalódottan távoztak. 

Ők tényleg a receptet keresték, egy már sikeres és bizonyított szöveget, amellyel valakit meghódíthatnak. Nem tudom, kamaszfiúk, epekedő kislányok vagy meglett korú emberek jöttek, a jelenség mégis érdekes.

A tudás, az információ, a hit, a bizonyosság, a felelet a könyvtárból átkerült a Google-ra, a Wikipédiára, a Facebookra és a Twitterre. Nincs már elég kedv, erő, tehetség új tartalmat előállítani, jó lesz a régi, a meglévő, a bevált, persze csak ha elég friss és ütős.

De az is lehet, minden új tartalom csak illúzió, mert csupán arról van szó, hogy elfelejtjük, amit már olvastunk: homályos emlékeink gyengeségével pedig azt gondoljuk, valami újat hoztunk létre, pedig csak felidéztünk egy régit.

Lehet, hogy a webkettő megmutat valami fontosat mindarról, ami szövegekkel kapcsolatos. Persze az is lehet, hogy csak egyre lustábbak vagyunk.

Utóirat: Ha a szerelmes és levél szóra kereső eljut idáig, elnézést kérek tőle, hogy a régi blogon és itt is félrevezettem.