Doktor úr! Nem vagyok őrült! Kérem, higgyen nekem! Mindent meg tudok magyarázni. Sora volt az egész történetnek. Úgy indult, hogy rágyújtottam a fordulóban, ahogy huszonöt éve mindig. Akkor lépett mellém az az öregember. Mosolygott, közben meg valami szokatlan kedvesség áradt belőle. De a szaga volt a legfurcsább. Amikor gyerek voltam, a muterék templomba járattak. A tisztelendő úr reverendájának volt ez a szaga, mint az öregnek. Csak állt mellettem, és sokáig nem szólt. Végül aztán megbökte a karom. „Már csak öt órád maradt.” Ennyit mondott, és közben is mosolygott. Először nem értettem. Még hat köröm volt hátra a melóból, kétszer húsz perc szünettel, abból meg sehogy sem jön ki az öt óra. „Az életedből, úgy értem.” Mintha olvasott volna a gondolataimban.

Annyira szép az iroda abban a felújított szecessziós belvárosi épületben! De vonzó volt a heti 38 óra elvárt jelenlét, a kajacsekk, a ruhapénz és a teljesen legális jövedelem is. Meg aztán, hogyan is állhattam volna ellen Robi hívásának! A mindig elegáns, drága parfümillatot árasztó, sármos, itt-ott őszülő agglegény bárkit levett a lábáról, nehogy engem. Új típusú, mint mondta, sikerre ítélt céget visz, segítenék-e. Mi az, hogy? Nagyon is!

Apám azt mondta: ne politizálj! Egy hozzáértő, magabiztos mesteremberre mindig szükség van, de csak ha távol tartja magát a politikától. Nem engedte, hogy munkaközösségi tag legyek, lebeszélt, amikor be akartam lépni a rendszerváltó pártba, ürügyet talált, hogy otthon maradjak, amikor a kollégák tüntettek. Így aztán húsz éve minden reggel elmentem megtartani az óráimat, délben otthon ebédeltem, a délutánjaimat kivétel nélkül azzal töltöttem, hogy apámnak segítettem rendben tartani a házat. Ne politizálj – mondta, ha megpróbáltam szóba hozni valamilyen aktuális közéleti témát.