Nem esett jól semmi, mióta meglátta a községháza melletti hirdetőtáblán azt az ajánlatot. Eddig pedig minden olyan jól ment, és sosem ismerték úgy az öreg Kormost, hogy ne a két lábán állna a földön. Önmagát is alaposan meglepte a gondolat, de legfőképpen az, hogy képtelen volt kiverni a fejéből.

Alapvetően egy hosszú szöveg ez. Meg sok minden máshogyan van. Bennem is, egy szövegben is, ahogyan ma hozzányúlnék egy-egy motívumhoz. Kevesebb jelző. Kevesebb mondat. Kevesebb zsurnalizmus. Az kellene, meg a májusi eső.

Bevallom, nem hittem abban, hogy valaha még érezhetek így. Húszévesen, feszes mellekkel, izmos fenékkel minden ilyesmi könnyen megélhető, de ma, túl a hetvenen, elkopott bőrrel, hasig érő keblekkel, testes és groteszk homokóraként állva a tükör előtt, eddig azt gondoltam, szégyelltem volna magam.