Hónapok óta folyt ez a titkos háború. Persze volt rá mentségem is, ahogy minden bűnömre van. Bár még sosem győztek, azért akadt itt nehéz helyzet nem is egy. Például amikor a petyhüdt papa és egy fiatal, rendkívül csinos nő párosát apa–lányának néztem. Pedig ellenőrök voltak. De még ők sem voltak elég vagányak ahhoz, hogy elkapjanak. A vita épp addig húzódott, hogy kimenekülhettem a járatról.

Egyedül a rókaképű volt az ellenfél, akiről tudtam, kicsinálna, ha tehetné. Egyszer, már enyhén kapatosan fejtettem ki abbéli nézetem, hogy egy kisvárosban teljesen fölösleges pénzt adni a tömegközlekedésre, amikor minden ellenőrt arcról ismerhetsz. – Engem sem ismersz – szólalt meg ekkor a rókaképű a szomszéd asztalnál, s tudtam, a háború elkezdődött.

Ahogy én kitartó elkerülését, ő épp a becserkészésemet tekintette volna trófeának. Tekintetemmel őt kerestem, őt figyeltem minden állomáson, minden járaton. Eddig mindig észrevettem. A megállókban néha az is előfordult, hogy kedélyesen elbeszélgettünk. Amikor rágyújtottam, folyton megkínáltam, ő pedig következetesen utasította vissza. Lassan megismertük egymást. Kiderült, zord külseje kellemes embert takar, ahogy az én esetemben is csalóka volt a megnyerő látszat.

Néha sietnem kellett, és alaposan felbosszantott a látványa. De még a gyorsan múló idő sem kényszerített vásárlásra: jeggyel utazni jelenlétében a vereség egyértelmű beismerése lett volna. Többször volt, hogy akkor szálltam le, amikor ő épp megérkezett. Ilyenkor összemosolyogtunk. A legközelebb akkor volt a sikerhez, amikor egy lerobbant trolit pótló buszra szálltam fel hetykén. Bár a járaton észrevettük egymást, volt időm a következő megállóban távozni, ő még nem kezdte meg munkáját. Ezt a háborút tehát még a fair play szelleme is végigkísérte.

Délután is találkoztunk a megállóban. Egyedül támasztotta az oszlopot, s csak sokára szúrtam ki társát, aki félrevonulva dohányzott. Néma társalgásuk jelezte, rám vadásznak. Ezúttal nem kerestem a társaságát, odébb sétáltam, és magam is rágyújtottam. Minden mozdulatom figyelte.

A forgalmas, több mint fél tucat buszt fogadó megállóban hömpölyögtek az emberek. A buszok, trolik rendre jöttek, de nem tettem olyan gesztust, hogy azt lássa, bármelyikre is várnék. Néha ugyan közelebb léptem a járda széléhez, kémleltem a forgalmat, ilyenkor láttam, minden izma megfeszült. Nem az ölés, de a vadászat izgalma járta át.

Jól megnéztem az épp közeledő buszt, és néhány lépéssel éppen oda értem, ahol a középső ajtó fog kinyílni. Ő elrúgta magát az oszloptól, és a hátsó ajtó várható helyére állt. Szórakozottan nézegettem a kockaköveket, ahogy beállt a busz. Az emberek távozásának várható útjába álltam, de ezeket az egyszerű emberi konfliktusokat vállalnom kellett a sikerért. Alaposan megvetettem a lábam. Többen nekem jöttek, de felkészültem erre, s ők rendre visszapattantak. Halk káromkodás kélt.

A rókaképű továbbra is odafigyelt, így ő sem mozdult. A megvetés kísérte jelenlétét, mert sokan felismerték. Jól tűrte, nem tekintett a gyalázkodókra, csak a csatánkra koncentrált. A következő busznál lassan felemeltem a lábam, és az első lépcsőre helyeztem a súlyom. A rókaképű is fellépett a járműre. Hirtelen visszahúztam a lábam, tettem egy félfordulatot és egy plakátra meredtem. Hallottam, hogy az ajtó hirtelen becsukódik, majd váratlanul újra kinyílik. A rókaképű és elöl a társa kéredzkedtek vissza a megállóba.

Szükségem volt erre a fuvarra, noha szinte semmi esélyem nem volt meglépni előle. De az alaposan felkészült, ellenfelét jól ismerő harcosnak a szerencse is a társa. Fortuna ezúttal valóban nőként érkezett. A fiatal lány őszinte örömmel üdvözölte a rókaképűt, aki igen jól leplezte bosszúságát. Alig öt mondatot válhatott a nővel, de ez nekem elég volt, hogy fellépjek a trolira, és villámgyorsan az ablaktalan csuklórészbe iszkoljak. Az ajtók az ellenőröket kívül hagyva záródtak be. Ahogy néhány méternyit előrehaladt a jármű, komótosan a hátsó ablakhoz sétáltam. Odaintettem a rókaképűnek, aki elmosolyodott, és szinte barátságosan intett vissza.