Váratlanul ért A. hívása. Felidézni sem tudtam, mikor volt az az este, amikor megismertem őt. Valakivel jött, ahogy én is, aztán beszéltünk. A tánc tánc, az érintés érintés, a csók csók volt persze, de a görbe este után mindenki visszatért a saját életébe.

Csak a magaméról szólhatok itt bővebben, A. életét aligha ismerhettem meg egyetlen este alatt. Bennem a szenvedély rég kihunyt, ezt garantálta a hosszú együttlét feleségemmel, az egyetlen nővel, akit megismertem az elmúlt harmincöt év alatt. Egymás mellett éltünk, csendesen, különösebb veszekedés és érzelmek nélkül, anyagi és egyéb kényszerektől összefogva. Egy asztalnál ettünk, egy ágyban háltunk, szóltunk egymáshoz, mert muszáj volt. Elnéztük egymás gyengeségeit, de csak csönd lett volna a válasz, ha az erényekről faggatott volna bárki is. Néha abban is kételkedtem, hogy ember vagyok-e még, nem csak egy minden reggel munkába induló, főként kávén és cigarettán élő, minden örömről végleg letett véglény. Hogy A. emlékszik rám, sőt látni akar, mégis szokatlan érzéseket keltett.

Feleségemnek csak azt mondtam, hogy egy régi barátommal találkozom. Neki elég volt ez, és nekem is így volt jó. Ahogy a megbeszélt találkahely felé haladtam, éreztem, hogy szívem a torkomban dobog. Gyomrom egyetlen csomóba gyűrődött a mellkasom alatt. Éreztem, hogy vörös az arcom, és tudtam, így nem állhatok A. elé. Mivel még nem lehetett az étteremben, ahová megbeszéltük a randevút, a szomszéd utcában lévő kiskocsmába léptem be.

Még lehetett igazi fél vodkát kapni itt, ősrégi, már-már patinás mércébe töltötte az italt a negyvenes csaposnő. A hely minden jóérzésű embernek barátságtalan és okádék lett volna, magam azonban hirtelen megnyugvást éreztem. Szívdobogásom csendesült, a folyadék kisimította háborgó emésztőszerveim. Rendeltem még egyet, mellé pedig egy sört. Ráérősen kortyolgattam a pultnál. Jelenlétem nem zökkentette ki a helyet a megszokásból: a törzsvendégek katatón ismételgették évtizedes mondataikat. Egy öreg üvöltözött barátjával arról, hogy a világ következő ura Kína lesz. A másik azt felelte, Indiában az emberek felének van mobiltelefonja, de csak egyharmaduk használ angol vécét. Miközben a csapos félrefordult, a pultnál mellettem álló vendég a zsebéből előhúzott ampullából nyakalta a szeszt.

A mosdót keresve botlottam a játékgépbe. Hosszú évek óta nem játszottam. Talán most már megengedhettem volna magamnak, családi ház, autó és biztos állás mellett, de jól emlékeztem, minden játék valódi izgalmát az a végletesség hordozta, hogy utána vagy nagy lábon élek, vagy nem lesz egy fillérem sem hetekig. Most mégis beledobtam egy ezrest, és egykedvűen nyomogattam a színes gombokat. Egy darabig nyertem, aztán, ahogy annak lennie kell, a hinta megfordult. Az utolsó aprómból még vettem egy vodkát, és az estére szánt húszezresem beleerőszakoltam a gépbe.

Közben elképzeltem A.-t, ahogy egyedül ül az étteremben, és nem érti, mi történt. Aztán kirendeli az első italt, talán a vacsorát is. Esetleg elkezd hívogatni, hol vagyok. Elő is kerestem a lenémított telefonom, amelyen már öt nem fogadott hívás volt tőle. Az órámra pillantottam: már több mint félórát késtem. Ismertem a játék ilyetén természetét, ahogy beszippantja a pénzt, az időt és végül az embert magát is. A játékos számára nincs külvilág, csak a fények vannak, csak a gép csöngése van, csak a láncban elszívott cigaretták léteznek.

Nem volt már heves szívdobogásom, gyomrom lenyugodott, a vodka és az adrenalin elegye folyt vérem helyén. Vizsgadrukk csak ott van, ahová felkészületlenül érkezik az ember, de ebben a csehóban legalábbis adjunktus voltam. Nincs olyan kérdés, amellyel itt zavarba lehetne hozni. Milyen szép és emberi lett volna egy csöndes estét eltölteni A.-val e helyett a kocsma helyett. De azt is éreztem, hogy rég szórakoztam ilyen jól. Nem, semmiképpen sem vállalhattam fel a normalitást, az ugyanis sosem volt jellemző rám. Hogy kényszerekbe szorított, európai normák szerint vett életet élek, csak lemondás, csak rengeteg kompromisszum, csak hazugság árán lehetséges. A.-val együtt lenni kínos kudarcokat magában hordozó vizsga lett volna. Vagyok annyira szar ember, hogy szó nélkül meneküljek el a kihívásaim elől.

Tudtam, már pontosan tudtam, hogy Kína lesz a világ ura hamarosan, és hogy Indiában csak az emberek harminchárom százaléka szarik rendes vécébe. Tudtam, hogy a vodka jó és eljátszani az utolsó húszezrest megveszekedett élmény. Egy kaland A.-val sosem adta volna ezt a felszabadultságot, az érzést, hogy szabad vagyok, és bátran pusztíthatom el mindenem.

Végül a pénz elfogyott, a poharam, ahogy a cigidoboz is, kiürült. Részeg voltam és vesztes, ahogy már annyiszor. Ez voltam én, a valódi. Mivel más tennivaló már nem akadt ezen az estén, elköszöntem a kedélyes társaságtól, és a sötét utcán hazafelé vettem az irányt.