Bevallom, nem hittem abban, hogy valaha még érezhetek így. Húszévesen, feszes mellekkel, izmos fenékkel minden ilyesmi könnyen megélhető, de ma, túl a hetvenen, elkopott bőrrel, hasig érő keblekkel, testes és groteszk homokóraként állva a tükör előtt, eddig azt gondoltam, szégyelltem volna magam.

A lélek persze örök bennünk, de a test elhasználódik az évek során, egyre kevesebb az erő, nincs, ami összetartsa a részeit. Évtizedek óta nem voltam strandon, nem volt, aki előtt levetkőztem volna, zavart a rengeteg folt és hiba, amely kiütközött rajtam, ahogy elteltek rajtam az esztendők.

Amikor a férjem meghalt, egyedül maradtam. Mindig úgy képzeltem, majd együtt öregszünk meg, s emlékezni fogunk egymásra, az arcra, a testre, amelyet fiatalon szerettünk és kívántunk. Hogy az évek múlásával megőrizzük a szerelmünket annak ellenére is, hogy testünk árulónkká válik. Nem volt kérdés, hogy nincs egymás előtt titkunk, hogy az élet szennyes és profán velejárói sem riasztanak el bennünket egymástól.

De ő elhagyott, meghalt, és nekem, ha nem akartam belepusztulni a magányba, új társat kellett választanom. Jóval túl a zeniten, lemondások és kompromisszumok erdejében járva, testem minden vonzerejétől megfosztva, csak a lélek erejében bízva kerestem azt, aki felvállalna.
És megtaláltam. Aligha hittem, hogy képes leszek rá, hogy a számos ostoba és groteszk szituáció után, amely az ilyen társkeresést kíséri, hirtelen rám talál a szerelem.

A kezemet fogta meg először, ráncos, szeplős, néha reszkető tagomat, ezzel elkötelezte magát mellettem. Azt mondja, nekem van a világon a legszebb kezem. Megfogadta, ha párja lesz, csak olyan lehet, akinek szép a keze. Amikor fiatal voltam, nem gondoltam így a kezemre, tette a dolgát ugyan, de a hódítás feladatát másnak osztottam. Mára minden elkopott, báját vesztett, kivéve a kezem, amely elhozta nekem öreg napjaimra a boldogságot.

Péter sosem lát engem úgy, mint látnak más emberek. Számára csak a tapintás adatott meg, és a lélek ereje, amely hinni engedte abban, hogy ő is lehet egyszer boldog. Amikor végigsétálunk az utcán, érzem a büszkeségét, az erejét, az elégedettségét. Elvarázsol a szépsége, a kedvessége, érzelmeinek hevessége. Ahogy kimondja, neki van a legszebb kezű párja a világon, mindig elönt a vágy és a boldogság. Valami olyan érzés, amelyre aligha hittem, hogy érdemes vagyok még. Hiszen túl a hetvenen olyan elképzelhetetlen, hogy valóban éljünk, és ne csak vegetálva várjuk a halál bizonyosan elközelgő óráját. Bár Péter a fiam lehetne, most ő a párom, a bizalmasom, a szerelmem, aki a kezével lát engem, és talán pontosabban mint azok, akik csak a szemükkel látnak.