Időtlen szentenciák

Mit tagadjam, az utolsó években már igencsak elmagányosodtam. Cégem eladta az irodaházát, és otthonról is elvégezhetővé tette valamennyi feladatunkat. Interneten keresztül érkezett a munka, a jóváhagyás, majd a fizetésünk is. A kötetlen munkarend pedig kedvezett annak, hogy teljesen eluralkodjék rajtam a mindig is jellemző mizantrópiám és a különféle szociális fóbiáim.

A társadalommal végül már csak a Twitteren keresztül tartottam a kapcsolatot. Reggelente idézetekkel, meg különféle, napokig csiszolgatott apró szentenciákkal szórakoztattam azokat, akik még érdeklődtek irántam. Mi fér 140 karakterbe? Egy kis gúny, szarkazmus, cinizmus, lemondás, öröm, bánat vagy némi humor. Ezen kívül – ritkán – megosztottam egy-egy jobbnak gondolt írást különböző weblapokról. Tíz-tizenkétezer ilyen üzenetem gyűlt össze néhány év alatt: ezzel a mennyiséggel korántsem én voltam a leggyakrabban író online személyiség.

Egyik szokásos reggelemen is épp begépeltem a vécén kigondolt kétmondatos bölcsességem, amikor azt vettem észre, hogy a folyamban már ott van a szövegem. Egyszerre bosszankodva és mosolyogva néztem meg, hogy ki írta. A szerző én voltam.

Riasztó érzés a hirtelen szellemi leépülésemmel így találkozni: hát már arra sem emlékszem, amit néhány másodperce írtam be? Mindenesetre megittam még egy kávét, majd rátértem a napi munkámra. Néhány óra múlva, befejezve egy feladatot, ismét behívtam a Twittert, hogy beírjak egy újabb szentenciát. Amikor az elküld gombra kattintottam, a rendszer beépített szűrője figyelmeztetett: ezt a tartalmat épp most küldtem el, az ismétléshez várnom kell. Frissítettem az oldalt, és valóban: ott volt a szöveg, sőt, egy apró, már-már művészien finom ponton a grammatikája jobb volt, mint ahogy én kigondoltam.

Az aggasztó gyanú helyére, hogy elvesztettem szellemi képességeimet, egy másik, talán még nyomasztóbb feltevés lépett. A gép valamiképpen előre tudja, hogy mit akarok mondani.

Néhány napra magára hagytam a rendszert. Egyszer, a mellékhelyiségben ülve egy frappáns kétsoros versecske jutott eszembe, de elhessegettem a gondolatát, hogy beírjam. Különösebben mégsem lepett meg, hogy amikor legközelebb beléptem, ez volt az utolsó elküldött üzenetem.

Először arra gondoltam, a böngészőm, ez a szoftver, amellyel időm legnagyobb részét töltöm, valamiképpen megismert engem. Ugyanakkor rajta könnyű volt segíteni: töröltem minden rám vonatkozó adatát, néhány perc alatt olyan állapotban volt a gépemen, mint amikor először találkoztunk. Elkezdtem egy üzenetet írni, majd elküldtem: a rendszer ismét figyelmeztetett, ismétlés előtt ildomos várni kicsit.

A jelenség végül rávett arra, hogy elhagyjam otthonom. Egy nyilvános terminálon jelentkeztem be, amely rólam semmilyen adatot nem őrzött. De itt sem jártam sikerrel, az üzenet hamarabb megérkezett, mint hogy én az elküld gombot megnyomhattam volna.

Maga a Twitter tudta előre, mit akarok mondani, és alázatos szolgaként megjelenítette azt jó előre. Amikor mélyebben belegondoltam, rájöttem, pszichémben nincs semmi rendkívüli, vagy kiszámíthatatlan. Elolvastam néhány ezer könyvet, pár száz magazint, láttam néhány tucatnyi filmet és ismerek két–háromezer zeneszámot. Mindennapos életem sivár, ingerszegény. A Twitter néhány ezer üzenet után megalkotta személyiségem körvonalait, és kitalálta mindazt, amit még a hátralévő évtizedekben el tudok mondani a világnak.

P. S.: Néhány napja olvastam egy értekezést az időről. E szerint a múltból a jövő felé szüntelen haladó idővonalon az ember jelen időként körülbelül fél másodpercet érzékel. Ami ez mögött van, mind múlt, ami ez előtt, ismeretlen jövő. Azonban elképzelhető olyan rendszer, amelynek szélesebb az érintkezési felülete a jelennel. Egy perc, kettő, vagy akár félóra is. Az ilyen rendszert mi mágikusnak, jóstehetségnek kell hogy lássuk, miközben szerinte nem történik semmiféle csoda. Ami nekünk természetfeletti, számára mindennapos.

More comments here