„Az orvos elengedi a férfi csuklóját, feláll, int az ápolónak.” (Hajnóczy)

Az otthonos szóval tudom csak leírni a helyet, ahová esténként betérek. Nem azért, mert az tiszta lenne, vagy jó illatú, esetleg a legújabb divatot követő. Kopott műmárvány asztalai, elgörbült lábú székei évtizedek óta fogadják a vendégeket.

A sör állott, a bor műanyag, a szódában alig-alig száll buborék. Az emberek hallgatnak, néha beleszívnak a füstbe. Mariann néha összeszedi a korsókat és kiüríti a hamutálakat. Egyszer-egyszer valaki bedob egy százast a zenegépbe: Edda, P-Mobil vagy Ossian szól.

Tisztességes helyre könnyű járni. Suhanó, frakkos pincérek között pezsgőt kortyolgatni kényelmes. Itt lenni azonban munka. Olyan, mint valakit szeretni, érte a szabadságról és az akaratról lemondani. Mint önmagam helyett valaki mást választani. Munka, mint elviselni egy másik embert, unni és kívánni őt mértékre, de mindig egy időben.

A kipárolgó szagok, nadrágunk foltjai, a hajunk aktuális állása, a borosta beszél helyettünk. Már mindent tudunk egymásról. Tíz, tizenegy óra felé lassan kiürül a csehó, muszáj elmenni, bár nincs nagyon hova, főleg miért. De másnap mégiscsak kell valamit tenni, hogy este újra legyen elég pénz a sörre meg a pakli dohányra. Lassú és mozdulatlan az életünk.

– A kurva isten pék faszát – ordított fel valaki, és kirúgta maga alól a széket. Egy pillanatra odanéztünk (mi az a zaj), de aztán elcsendesült megint minden. A férfi felvette a kabátját (a tél elején jártunk) és kiment a kocsmából. Laci felállt, bedobott egy érmét, hogy a zene elnyomja a levegőben úszó káromkodás kellemetlen nyomát.

Kértem még egy sört, rágyújtottam. Kimeredtem a vaksötét ablakon az éjszakába. Értelmetlen és üres volt itt lenni, de ugyanúgy értelmetlen lett volna hazamenni. Senki és semmi nem várt már, legközelebb csak az öt órakor megszólaló vekker számított rám. Addig pedig még az éjszaka eseménytelen és sötét órái peregnek le életemben.

Még két, esetleg három sört ittam, amikor kinyílt az ajtó. A káromkodó férfi jött be. Nyomában sáros víz folyt. Szája lila volt, az alsó része gyengéden remegett. Összeszorította állkapcsát, hogy ne ütődjenek össze a fogai.

– Egy vodkát kérek – mondta halkan. – Kurva hideg van a parton.

Mariann rémülten közeledett felé egy pokróccal, és betakarta a férfit. Nem sokat segített, hiszen a nedves és jéghideg ruha teljesen rátapadt.

– Vegye le a kabátját – kérte Mariann, a férfi pedig lassan engedelmeskedett. Szinte világított aszott teste, ahogy megszabadult a ruháitól. A pokróc alatt kezdett igazán remegni.

– Mégis jobb lenni, mint nem lenni – felelte a lánynak és felhajtotta az italt. Mariann szó nélkül hozott újat neki.

Néztük a férfit, aki kipróbálta, amellyel gondolatban már mindannyian eljátszottunk valamikor. Ki akart innen lépni, ki az otthonos kocsmából, a tűrhetetlen otthonából, az embertelen életéből. Akart, nem tudott. Nem tudhatjuk, mi jutott eszébe, mi tartotta végül ezen a parton.

Senki nem szólt hozzá, csak néztük. Lassan, a harmadik, negyedik feles után abbamaradt a remegése. Valami szín már alakult a szája szélén. Végigcipelte a parttól idáig a víztől súlyos cuccait, most megkönnyebbült.

Holnap neki is, ahogy valamennyiünknek, kezdődik elölről az egész.