Oscar Wilde szerint egy definíció mindig gúzsba köt. Gúzsba köt az is, ha azt mondom, túl gyakran szemlélem tanult tehetetlenséggel életem körülményeit. A híres bolhakísérlet és közöttem az a különbség, hogy az én dobozomon még rajta van az üveglap. A bolhák és közöttem persze az is döntő különbség: levehetem magam is ezt a bizonyos üveglapot.

A gendertudományok nagy kérdése, hogy milyen egy férfi, milyen egy nő, milyen szerepekben képzelhető az egyik, vagy a másik nem (és persze hogy melyik nemnek éppen milyen tűrhetetlen sérelmei vannak). Szerintem ez az egész azért nem ér semmit, mert mind a százszázalékos nő, mind a százszázalékos férfi torzszülött, csökevényes, beteges. De beteges és nyomasztó az a kép is, amelyet a társadalmi, a mediatizált közbeszéd sugall mind a nőről, mind a férfiról.

Engem például inkább neveltek nőnek, mint férfinak, de ez egyáltalán nem ment fel a kötelesség alól, hogy férfi legyek, hiszen minden preferenciám, minden választásom, életelvem szemben áll mindazzal, amit megpróbáltak belém nevelni. Ám tanult tehetetlenségem eddig rendre a kontroll nélküli megfelelés zsákutcás útjaira vezetett, de – mivel felismertem ezt – a tudatos interperszonális kapcsolataimban immár nem járom ezt az utat.

Ez így persze jól hangzik, de van egy csomó kényszeres interperszonális kapcsolatom, főként a múlt terheivel súlyosbítva, amelyeket nem lehet egyik napról a másikra felrúgni. Bizonyos emberek szeretetének egyik fontos építőköve az elvárt mozdulatlanság – amikor egy rögzült módon beépülök valakinek az identitásába és cselekvéseibe, rosszul viseli, ha hirtelen megváltozom.

„Őszinte ember vagyok, és őszinteséget várok el mástól is” – mondja a lány nekem, a beszélgetés implicit témája itt az elfogadás. Nem a feltétel nélküli jézusi elfogadás, de a látlak téged, és így kellesz nekem emberi bólintása. Nem vagyok hihetetlenül tapasztalt e téren, de az bizonyos, hogy szélsőséges liberalizmusomból fakadóan önkéntelen is az elfogadás útját jártam mindig (plusz, ezt sem szabad elhallgatni, ide kapcsolódik a megfelelés rutinja is).

Ez az elfogadás, amelyben most részem van, minden rettenetes és minden jó tulajdonságommal együtt, olyan energia, amely megtanít végre élni. Megtanulni élni – tudom, különös jelszó. Kitől? Mi végre? Hát nem élek most is?

Természetesen élek, de én nem én vagyok. Ez is sok magyarázatra szorulna, de röviden csak annyi: énem inkább a lehetőségeié most, mint a tényeié. Líraian és szentimentálisan: virág, amely nem nyílt még ki.

Az élni tanulás most, nekem páratlan lehetőség. Megtanulni élni magamtól, magamnak és annak is persze, aki ezt a bólintást vállalhatatlan feltételek nélkül megtette az irányomba. Kinyílni és embernek lenni a magam számára, az ő számára.

Győztes-győztes helyzet küszöbén állva, lényegi veszítenivaló nélkül, olyan mondatok és érzések hátterében, amelyet az elmúlt napokban kaptam (és adtam is), újra van esélyem elmozdítani az üveglapot a doboz tetejéről. Tudjuk, a bolha nem ugrik ki a kudarcok után. De egy ember, bár nem ugrik akkorát, mégsem csak bolha.