Tanult tehetetlenség

bolha, tanult tehetetlenség, elfogadás, emberi kapcsolat

Oscar Wilde szerint egy definíció mindig gúzsba köt. Gúzsba köt az is, ha azt mondom, túl gyakran szemlélem tanult tehetetlenséggel életem körülményeit. A híres bolhakísérlet és közöttem az a különbség, hogy az én dobozomon még rajta van az üveglap. A bolhák és közöttem persze az is döntő különbség: levehetem magam is ezt a bizonyos üveglapot.

A gendertudományok nagy kérdése, hogy milyen egy férfi, milyen egy nő, milyen szerepekben képzelhető az egyik, vagy a másik nem (és persze hogy melyik nemnek éppen milyen tűrhetetlen sérelmei vannak). Szerintem ez az egész azért nem ér semmit, mert mind a százszázalékos nő, mind a százszázalékos férfi torzszülött, csökevényes, beteges. De beteges és nyomasztó az a kép is, amelyet a társadalmi, a mediatizált közbeszéd sugall mind a nőről, mind a férfiról.

Engem például inkább neveltek nőnek, mint férfinak, de ez egyáltalán nem ment fel a kötelesség alól, hogy férfi legyek, hiszen minden preferenciám, minden választásom, életelvem szemben áll mindazzal, amit megpróbáltak belém nevelni. Ám tanult tehetetlenségem eddig rendre a kontroll nélküli megfelelés zsákutcás útjaira vezetett, de – mivel felismertem ezt – a tudatos interperszonális kapcsolataimban immár nem járom ezt az utat.

Ez így persze jól hangzik, de van egy csomó kényszeres interperszonális kapcsolatom, főként a múlt terheivel súlyosbítva, amelyeket nem lehet egyik napról a másikra felrúgni. Bizonyos emberek szeretetének egyik fontos építőköve az elvárt mozdulatlanság – amikor egy rögzült módon beépülök valakinek az identitásába és cselekvéseibe, rosszul viseli, ha hirtelen megváltozom.

„Őszinte ember vagyok, és őszinteséget várok el mástól is” – mondja a lány nekem, a beszélgetés implicit témája itt az elfogadás. Nem a feltétel nélküli jézusi elfogadás, de a látlak téged, és így kellesz nekem emberi bólintása. Nem vagyok hihetetlenül tapasztalt e téren, de az bizonyos, hogy szélsőséges liberalizmusomból fakadóan önkéntelen is az elfogadás útját jártam mindig (plusz, ezt sem szabad elhallgatni, ide kapcsolódik a megfelelés rutinja is).

Ez az elfogadás, amelyben most részem van, minden rettenetes és minden jó tulajdonságommal együtt, olyan energia, amely megtanít végre élni. Megtanulni élni – tudom, különös jelszó. Kitől? Mi végre? Hát nem élek most is?

Természetesen élek, de én nem én vagyok. Ez is sok magyarázatra szorulna, de röviden csak annyi: énem inkább a lehetőségeié most, mint a tényeié. Líraian és szentimentálisan: virág, amely nem nyílt még ki.

Az élni tanulás most, nekem páratlan lehetőség. Megtanulni élni magamtól, magamnak és annak is persze, aki ezt a bólintást vállalhatatlan feltételek nélkül megtette az irányomba. Kinyílni és embernek lenni a magam számára, az ő számára.

Győztes-győztes helyzet küszöbén állva, lényegi veszítenivaló nélkül, olyan mondatok és érzések hátterében, amelyet az elmúlt napokban kaptam (és adtam is), újra van esélyem elmozdítani az üveglapot a doboz tetejéről. Tudjuk, a bolha nem ugrik ki a kudarcok után. De egy ember, bár nem ugrik akkorát, mégsem csak bolha.

Oscar Wilde szerint egy definíció mindig gúzsba köt. Gúzsba köt az is, ha azt mondom, túl gyakran szemlélem tanult tehetetlenséggel életem körülményeit. A híres bolhakísérlet és közöttem az a különbség, hogy az én dobozomon még rajta van az üveglap. A bolhák és közöttem persze az is döntő különbség: levehetem magam is ezt a bizonyos üveglapot.
More comments here
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...