Mentális földcsuszamlás

A szemünk előtt nő fel egy generáció, akinek az életében nincs jelen az anyja, apja. A szülő ma sokszor csak egy távoli, büntető és jutalmazó hatalom, akit a kamaszkorban könnyű leírni, elfelejteni, majd évek múlva fájó emlékként, haraggal és elfogultsággal felidézni. A jelenlét nélkül felnövő gyerekek mentális állapota pusztítóbb és hatalmasabb válságot fog okozni, mint amilyet a pénz világa valaha is elő tud állítani.

Ma egy átlagos szülő itt és most kora reggeltől késő estig dolgozik. Négy-öt munkahelyen, három-öt ember helyett. Néhány hosszú hétvége, a feladatok elől ellopott esti percek állnak csak rendelkezésre, hogy a gyerekével legyen. De ilyenkor is kimerült, fáradt, türelmetlen. Mit tehet: számon kér, beszámoltat, ellenőriz. A gyerek is egy projekt, amely előrehalad, amely döntéseket igényel, amit ki kell igazítani.

Nincs nagyon más választása: egy fizetés ritkán elég a kiscipőre, tornaruhára, uzsonnára, iPad-re, költőpénzre. Feje felett otthona hitele, az autó következő részlete, a felújítás kölcsöne. Dolgoznia kell, hogy életük szerény színvonalát megtartsa, hogy ne csússzanak még mélyebbre.

Alig van olyan munkahely, amely tekintettel lenne a magánélet e szeletére. Akik túlélték a válságot, erejüket megfeszítve dolgoznak: nincs kímélet, ha nem vagy elég jó és készséges, akkor keresnek helyetted mást. Tönkremész, vagy tönkretesznek – ezek az opciók.

A gyerek mindezt nem érti, de tudja, szüksége van apára és anyára is. A fényképen látott, a Skype-n bejelentkező, a telefon túlsó végén beszélő apa nem apa, csak pótlék. Anya nélkül is más óvodába menni, iskolába indulni, a vacsorát megenni. Hiányuk átjár, mint huzat a házon. És mint a költő, vallják majd később: ettelek volna meg.

A gazdasági válság drámai, de a gyerekkori mentális válságra még ez a szó sem elég kifejező. Pusztító a munkanélküli szülők morálja, de szerintem éppilyen pusztító a túlhajszolt, távollévő, kimerült, tönkretett szülők mintája is. A példaképek nélkül, vagy az online közösségből, médiából vett példaképek alapján élő gyerekek mentálisan sérültek lesznek – a kár pedig szinte jóvátehetetlen. Vannak pillanatok, amikor apa, anya kell – és ha nincs, a vékony húrok elszakadnak, és a hangszer ócskavassá válik.

Nem a boldog szegénység vízióját akarom itt megfesteni. A pénztelenség és a válság természetesen nem tréfa, és nem lehet pénz nélkül boldogulni. De pénzzel is lehet végtelenül magányosnak, boldogtalannak és mentálisan sérültnek lenni. Nincs jó választásunk, tehát marad a lelkiismeretfurdalás, a tehetetlenség érzése, a végtelen frusztráció.

A jövő beteg társadalma mellé hamarosan felzárkóznak az itt és most élő beteg szülők, akik belerokkantak abba, hogy bár előteremtették az új tornacipő árát, de nem voltak ott gyerekeikkel, amikor az fontos lett volna.

A megoldást nem tudom. De a kor kimerítő fáradtságát pontosan érzem, és tudom, nem ezzel az érzéssel akarok családot alapítani.

More comments here