Harminc fölött

Menthetetlenül belecsúsztam a középkorúságba. Harminc fölött, mint tudjuk, minden nap ajándék. Ezt leginkább akkor veszem észre, amikor köszönök és visszaköszönnek.

Olyan szakmában kezdtem dolgozni (sajtó), ahol a tegeződés alapeset. Már gyakornokként, tacskó újdondászként összetegeződtem nálam sokkal idősebb emberekkel. Ugyanez lett a kód a közszolgálatban is: a pertu nagyon gyorsan kialakul. A médiaszakos tanítványokkal szintén ezt teszem: rögtön az elején tisztázom, kollégák vagyunk, tegezzenek.

Ennek ellenére – főleg a bölcsészkari tanári tréning miatt, és mert alig titkolt sznob vagyok – a legtöbbször magázódom az idegenekkel. Voltaképp, ha jobban végiggondolom, nem csak sznobság okán történik ez, hanem mert ők is magázódva közelednek hozzám.

Fura: bemegyek egy boltba, és kapásból magáz az eladó, aki körülbelül öt évvel fiatalabb nálam. Már nem érzi, hogy egy generáció lennénk. Eleinte próbáltam bátorítani, tegezzen, de úgy tűnik, nem megy neki. Ám ugyanez az eladó, néhány óra múlva, amikor kedvesemmel térünk be, harsány sziasztokkal üdvözöl (párom sem nem idősebb, sem nem fiatalabb, mint jómagam). Ez a tapasztalat nagyon különös: ha ketten vagyunk, tegeznek, ha egyedül megyek ugyanoda, fontolgatás nélkül magáznak. Csak győzzem követni.

Egyébként nincs bajom egyik kóddal sem: bár azt hiszem, titkon kicsit vágyom egy nagyon elegáns, mindig finoman magázódó világ után. De ha egészen őszinte akarok lenni: hosszú ideig nem gondolom, hogy jól érezném magam benne. Már magamat sem tudom igazán követni… 

More comments here