Fikaakadémia

Ez egy leszólós, okoskodó, kritikus bejegyzés lészen. Aki nem szereti, klikkeljen át máshová bátran. Felmerül majd az is, hogy honnét veszi ez a bátorságot. Farkas Zsolt örökbecsűjével: honnan pofázol, misimókus? E kérdésre nincs jó válaszom, ennek ellenére pofázom.

Háziverseny győztese révén kaptam nemrégiben egy könyvet. Az a címe: Hogy írunk mi?, és kortárs magyar írók (és költők) előadásait tartalmazza, amelyet a Magyar Író Akadémia (sic!) mesterkurzusán mondtak el a hallgatóknak. E többé-kevésbé szép kivitelű, nem is vészesen drága könyv életében az a szerencsétlen helyzet áll elő, hogy a massachusettsi Cambridge-ben, azaz a Harvardon is volt van egy némileg hasonló kurzus a bölcsészkaron. Magyarul többek között elérhető Jorge Luis Borges, Italo Calvino és Umberto Eco a The Charles Eliot Norton Lectures keretein belül tartott előadása.

A különbség mérhetetlen. Az utóbb említett hármas alig-alig szól magáról. Nem anekdotázik. Szövegeket vesz elő, elemzi ezeket, etimologizál, a retorikai alakzatok működését figyeli, az elbeszélés és az elbeszélő helyzetét vizsgálja, szikével, de értő kézzel boncolja az írások szöveteit, ezzel pedig bemutatja, hogyan működnek. Nem láthatom Borges-t előadni immár soha, de leírt előadásaival is az emlékeimben él, mert pontosan értem, mit akart elérni azzal, ahogyan írt és élvezkedve olvasott. De ugyanígy értem Ecot is, ahogy Calvino írásai is más fénybe kerülnek, ahogy megmutatja, mit és hogyan olvas. Ha irodalomról beszélve nem volna értelmetlen, hasznosnak nevezném mindhárom szerző előadását. Hasznosnak a befogadói oldalon, de hasznosnak a szerzői oldalon is.

Ehhez képest ez az új könyvem… Rendben, a költőket nem számítom (bár Borges költő is…). A költészet valami más, máshogyan működik, mást akar. Verseket szívesen olvasok, interjúkat költőkkel úgyszintén, de az alkotáslélektana nem érdekel. Megrázó például Balla Zsófia élete, de jottányival közelebb nem jutok általa a magam céljaihoz. Jópofa Vámos Miklós vagy Csaplár Vilmos önmagával készített interjúja, Kukorelly leginkább az írói életművéhez tartozó, permanens előadás-próbálkozássorozata, Németh Gábor az irodalmi intézményrendszer működését bemutató ismertetése, de a szövegtől igen-igen távol vannak mind. Egyedül Spiró György hajlandó konkrét szövegeket elővenni, és megmutatni, miben rejlik a hatásuk.

Persze alibizni kényelmes, konkrét szövegről másfél órát beszélni munkás. Még ideológia is gyártatik ehhez a lustasághoz: „A formabontáshoz formaismeret is szükségeltetik. A mai posztmodern világban, vagy talán már poszt-posztmodernben, a kőbe véséstől mindenki ódzkodik. Így hát hitek, tapasztalatok, felismerések, rutinok, tanácsok hangzanak el a szó-székről.”

Tehát a „Mesterek” azért nem beszéltek olyan témákról, amelyekről Borges, Calvino vagy Eco még elég bátran adott elő, mert a poszt-posztmodern kikezdte a nagy narratívák létjogosultságát. De dekonstruálni csakis azt lehet, amelyet egyszer már létrehoztak. Igen, el lehet, talán el is kell vetni a nagy narratívákat az ész diadaláról, de előbb meg kell ismerni ezeket a tanokat. Anélkül a posztmodern csak szimpla barbarizmus.

Az előszó azt is kiemeli, a munkát nem lehet megspórolni, bármilyen technikával is igyekszünk szövegekhez közeledni vagy épp saját szövegeket létrehozni. Ez teljesen tényszerű, ám szomorú valahol, hogy a MÍA felkért előadói épp a saját elvüknek mondanak ellent ebben a kötetben.

Ez egy leszólós, okoskodó, kritikus bejegyzés lészen. Aki nem szereti, klikkeljen át máshová bátran. Felmerül majd az is, hogy honnét veszi ez a bátorságot. Farkas Zsolt örökbecsűjével: honnan pofázol, misimókus? E kérdésre nincs jó válaszom, ennek ellenére pofázom.
More comments here
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...