Ez szart sem ér

Ez szart sem ér

Magyarországon egy Eb-arany szart sem ér – Verrasztó Dávid szavai ezek, közvetlenül azután, hogy 400 méter vegyesen eddigi sportpályafutása legnagyobb sikerét érte el. A szövetség úgymond megütközve fogadta Verrasztó nyilatkozatát. Pedig nincs itt semmi kirívó – munkába járó milliók élik meg nap mint nap, hogy a teljesítménynek, a felkészültségnek, a hozzáértésnek ebben az országban nincs valódi sikere. Te például emlékszel, mikor dicsértek meg utoljára a munkahelyeden?

Ebben az országban ritka szó a köszönöm, ritka az elismerés, már az is ritka, ha valaki észreveszi, hogy valaki valamettől valameddig legalább megpróbálta. Örömtelen, feszült, aggódó arcokat látni mindenütt. Szorongva várják, mikor érkezik meg a főnök, mikor kér számon, miben talál hibát, mit kell újracsinálni. Hiába egyeztetek meg tegnap, hogy így kéri – az ma már nem érvényes.

Sokszor fordul elő az, hogy olyanok fanyalognak, fejezik ki a nemtetszésüket, akik az adott produktumot nem lennének képesek önmaguktól létrehozni. Ez nem egy általános menedzserellenes kirohanás, sajnos ezek a tények. Nem is kell, nem is lehet mindenhez érteni – de észrevenni és kiemelni a minőséget az élet változtatos területein nem lehetetlenség.

Ennek a jelenségnek másik lába, hogy az ország tájai, ételei, szokásai természetesen mind szarok, értéktelenek és kínosak. Aki ezekért lelkesedni mer, minimum ostoba, rosszabb esetben kártékony. Ide csak a katasztrófaturista jön hüledezni, és csoda, hogy lépni tudunk az ócskaságok tárházában. Ma leköpni divat mindent, ami magyar – hiszen úgyis átverni, lehúzni, hülyének nézni akar itt mindenki. Mátyás király óta nem hoztunk létre értéket – legalábbis ezt akarják elhitetni velünk. És mi sokszor sajnos hiszünk is ebben készséggel.

Magyarországon nem csak egy Eb-arany ér szart, de a legtöbb erőfeszítés rejtve marad. Az elvégzett munka (bárki jószándékú és tevőleges akarata) iránti alázat szintje kétségbeejtően alacsony. Hőbörgni, számon kérni, mindenki mástól teljesítményt követelni, nos, ebben kiválóak vagyunk. De vajon tudnánk ilyen lelkesedéssel, precizitással és ilyen hőfokon elismerni egy másik ember tudását, rátermettségét, képességeit?

Vajon lehetséges-e egy olyan országot teremteni, ahol igenis sokat ér Verrasztó Dávid Eb-aranya? Tudnánk-e úgy egymás mellett élni, hogy képesek vagyunk őszintén örülni egy másik ember sikerének? Le tudjuk-e vetkőzni nemzetkarakterünkből az irinységet és a rosszindulatot? Győzhet-e még nálunk örömmel a magyar?

Vagy inkább maradunk olyan menedzserek, akik bár sosem lennének képesek beosztottjaik teljesítményének elérésére, de bármikor és bármire örömmel fogják rá, hogy az szart sem ér.  

Magyarországon egy Eb-arany szart sem ér – Verrasztó Dávid szavai ezek, közvetlenül azután, hogy 400 méter vegyesen eddigi sportpályafutása legnagyobb sikerét érte el. A szövetség úgymond megütközve fogadta Verrasztó nyilatkozatát. Pedig nincs itt semmi kirívó – munkába járó milliók élik meg nap mint nap, hogy a teljesítménynek, a felkészültségnek, a hozzáértésnek ebben az országban nincs valódi sikere. Te például emlékszel, mikor dicsértek meg utoljára a munkahelyeden?
More comments here
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...