Amatőr fénybúvárok fotódokumentációja

amatőr fénybúvár, fénykép, fotózás, instagram, közösség, gyakorlat, mesterség

Titkon (vagy nyíltan) mindannyian szeretnénk jó fotósok lenni, és a technikai fejlődése elhiteti velünk, hogy a tízezer óra gyakorlata nélkül is azok lehetünk. A fotográfia régen egy mesterség volt, amelyhez komoly anyagi és szellemi befektetés kellett. Ma, úgy hisszük, elég hozzá egy telefonon lévő hangyabokányi nyílás is. A technika pótolni akarja számunkra a háttértudást és az eszközöket is. Nem kérdés, miért népszerű az Instagram, és miért válik minden közösségi oldal egyre inkább archivált fotódokumentációk lelőhelyévé. Pedig fotózni nem tud akárki.

Szellemi eszmélésünk, és így egész gondolatvilágunk ma még ugyanis elsősorban verbális. Esemény, amikor a gyermek megszólal, esemény, amikor megtanul végre beszélni, majd esemény az is, amikor leírja első szavait. Onnantól fogva pedig az ember a nyelv fogságába kerül, emlékei, élettörténete, mindennapos és kimagasló eseményei kivétel nélkül narrációk, szavakból felépülő szövegek.

Felnőtt korunkra megszűnünk képekben gondolkodni, mert a szavak tűnnek kényelmesebbnek, praktikusabbnak. Bár mozgóképek vesznek körül bennünket folyamatosan, ezeket folyton lefordítjuk a nyelv eszközeivel egy másik embernek. El tudjuk beszélni a naplementét, a folyó áramlását, a szerelem minden örömét és kínját.

A fények folyamatos mozgásából egyetlen pillanatot kiragadni nem egyszerű. Technikailag ma már bármi lehetséges, de a gép hipermodern optikája önmagában süket és vak – az érző, gondolkodó és főként a látó ember nélkül csak hardver, csak üveg és műanyag. Aki fotós akar lenni, annak újra meg kell tanulnia meglátnia a pillanatot, újra keretezett képekben kell gondolkodnia, s lefordítani a nyelv narrációját a képek speciális közléseire. Ez nem mindenki előtt nyitva álló út, s főleg nem automatikus, nem azonnal és önmagától sikerülő vállalás.

Még az első próbálkozásainkra, a hitvány fotókra sem mond kemény ítéletet az, aki szeret bennünket. A kapcsolati háló, amelyeket ezek a szolgáltatásokat élteti, megkíméli az amatőr fénybúvárt a kudarctól. Kedvére fotózhat, kísérletezhet, dokumentálhatja életét – és örülhet, hogy fényképei széles közönséget kapnak. Lájkol, és őt is lájkolják széles egyetértésben.

Nincs ezzel amúgy semmi baj. Magam annyit teszek meg csupán, hogy a szolgáltatáson belül tartom a fotóimat. A döntően szövegalapú Twitteren ritkán adok közre saját fotókat. A multimédiás Facebook jobban elviselné ugyan ezeket, de amíg képeim nem tartalmaznak valóban ezer szót, szintén ritkán terhelem ismerőseimet ezzel.

De amatőr fénybúvárként magam is megpróbálom a tízezer óra lassan teljesülő gyakorlatával meg-megragadni a legfontosabb pillanatokat.

Titkon (vagy nyíltan) mindannyian szeretnénk jó fotósok lenni, és a technikai fejlődése elhiteti velünk, hogy a tízezer óra gyakorlata nélkül is azok lehetünk. A fotográfia régen egy mesterség volt, amelyhez komoly anyagi és szellemi befektetés kellett. Ma, úgy hisszük, elég hozzá egy telefonon lévő hangyabokányi nyílás is. A technika pótolni akarja számunkra a háttértudást és az eszközöket is. Nem kérdés, miért népszerű az Instagram, és miért válik minden közösségi oldal egyre inkább archivált fotódokumentációk lelőhelyévé. Pedig fotózni nem tud akárki.
More comments here
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...