Lesz-e a vezetői összefoglalókból teljes élet?

A marxizmus azt tanítja, hogy az embert a munka emelte ki az állatvilágból. Ebből jön az is, hogy szerintük a legtöbb társadalmi zavart az szüli, hogy a munkás elidegenedett a munkájától. De milyen rálátása van a nagy egészre annak, aki egy irodában igen/nem gombot nyomva dönt beruházásokról távoli kontinensek távoli városaiban? Az a tőkés, amelyet ellenségnek emelt magának ez az ideológia, semmivel sem él teljesebb életet ma, mint a kizsákmányolt munkása. Az egyetlen alkatrészt tizenkét órában előállító munkás éppúgy elidegenedett munkája értelmétől, mint az, akinek egyetlen bólintására valahol, valamikor megteremtődik egy produktum.

A marxizmus tanait követve hihetem, hogy boldogabb lehetek egy kis faluban, mint az infrastruktúrával bőven ellátott városokban. A zárt, személyes kapcsolatokon nyugvó, a dolgok minden aspektusát ismerő alkotó ember harmonikusabb életet élhet e szerint, mint az információk kakofóniájában lubickoló, épp ezért semmiben semmilyen bizonyosságot nem élő nagyvárosi polgár.

Körülbelül Goethe óta közhely: olyan eszközök vesznek körül bennünket, amelyek működéséről mit sem tudunk, valószínűleg meg sem értenénk. Egy asztalosmester valamikor eljuthatott a nyers fától a kész asztalig úgy, hogy a gyártás minden fázisában értően vett részt. Mi csupán briefet kapunk, az abban foglaltakat végrehajtjuk, de a végeredmény tőlünk távol készül el végül, nincs kimutatható részünk benne, szerepünk csereszabatos a munkában. Táblázatokat töltünk ki, dokumentumokat szignálunk, de az egész célját, az értelmét nem ismerjük. Talán nincs is olyan, aki a „nagy képet” átlátja, inkább csak egymással versengő, párhuzamosan érvényes narrációk léteznek. Például ez, a z itt előadott vulgármarxizmusé.

A kapitalizmusban termék helyett a pénz, a tőke az egyetlen értékmérő, de funkciója még mindig problémás, mert nem tud valódi csereértéket mondani egy gyermek mosolyára, egy naplementés tóparti estére, vagy egy megkönnyebbülést hozó, alapos székelésre. Elméletileg minden megvásárolható, mégis a gyakorlatban lehet a világ legboldogtalanabbja az is, aki valósággal úszik a pénzben. A tőkés más, de lélektanilag korántsem feltétlenül jobb életet él csak.

Persze a marxizmus sok gondolata nem több mint álom, de megfontolandó: olyanok próbálnak ma országot, várost, gyárat, bármilyen közösséget működtetni, akik maguk nem élnek közösségben, nem részei semmilyen egésznek, és képtelenek is megélni a közösség erejét. Egy gyárigazgató, egy polgármester, egy miniszterelnök végtelen magánya igencsak elgondolkodtató, főleg olyankor, amikor olyan mítoszokról beszél, mint identitás, nemzet, nép. Olyanok próbálják kitalálni átfogó szükségleteinket, akik ilyen-olyan statisztikai szempontból csoportokra osztanak bennünket, és átlagolva beszélnek rólunk. Mi pedig mind azt hisszük, hogy a természet egyszeri és megismételhetetlen csodái vagyunk, és nem egy sor a kartotékban.

Pedig a kartoték uralkodik rajtunk. Akár irodában ülő bürokratáról, akár termelésben részt vevő munkásról beszélek, mai életét egyre jobban átszövi az absztrakt magatartásminta. A jogszabályok, amelyek ősképe mindössze tíz parancsolat, mind bonyolultabbak, összetettebbek. Minden szakaszhoz, bekezdéshez külön szakértőt állítunk, aki állat vakargatva közli, semmi sem bizonyos, ha így nézem, ez, ha úgy, amaz.

A válság, a boldogtalanság, a neurózis, a magány mind-mind ebből az elidegenedettségből, ebből a komplex absztraktságból származik. Hogy fel lehet-e ezt oldani, a jövő talán legfontosabb kérdése.

More comments here