Nem mi keressük az információt, az talál meg minket. Milyen egyszerű ez a formula, mégis forradalmi változást hozhat sok tekintetben. Akárcsak azok a bizonyos armstrongi lépések a Holdon. Persze tudjuk, a katolikus egyház ettől nem omlott össze, a geo-, vagy épp heliocentrikus világkép is egészen jól tartja magát. Azonban valami mégis elkezdődött ott. Ahogy ma az információkkal.

Nem irigylem az elkövetkező évszázadok kutatóit: elképesztő méretű archívumokkal kell dolgozniuk. Ez egyfelől nyilván megkönnyíti az életüket, másfelől viszont szinte lehetetlenné teszi koherens történetek létrehozását. Hogy Caesart ki ölte meg, pontosan tudjuk, Kennedy gyilkosának kiléte mindmáig homály. Itt és most személyes beszámolók ezrei születnek párhuzamosan egy-egy eseményről minden percben, nincs két egyforma közöttük. Az egyik ünnepli, a másik fikázza, még fényképeik is más szögből készültek. Aki alaposan akar tájékozódni, igencsak sokat kell olvasnia.

Lassan, lépésről lépésről fog megszűnni az a mítosz, hogy a tájékoztatás lehet pontos, objektív és részrehajlás nélküli. Hiszen egyre több ember tapasztalja meg, hogyan születik egy írás, milyen érzések, indulatok, korábbi élmények és preferenciák vezetik a tollat. Hogy senki nem bújhat ki a bőréből, s a tudatossága írás közben mindössze annyi lehet, hogy tisztába kerül saját elfogultságaival és rendületlen küzd ellenük.

Nincs semmilyen megszokható rendszeresség, nincs lapzárta, a munka szüntelen. Amikor a világ egyik fele nyugovóra tér, a másik épp felébred és folytatja élete archiválását. Minden pillanatban hírek százezrei születnek, és ami a legrosszabb, elvileg immár bármelyikről tudhatunk azoktól, akik épp a helyszínen vannak.

Telefonok kezdetleges optikái, kézi kamerák rögzítik az eseményt, 140 karakterben nyújtanak összefoglalót civilek. Buzog a világ folyamatosan, szüntelen.

A kommunikáció emberi szükséglet. A csönd öl. Az embernek beszélnie kell, bölényt rajzolnia a barlangfalra, hogy feszültségeitől, szorongásaitól, örömétől és bánatától megszabaduljon. A technika csak segítségünkre siet, hogy kiléphessünk a négy fal közül, hogy ne csak annak mondjuk, aki már unja, hanem gyakorlatilag bárkinek. Aki meg akarja hallani. Aki épp ott van.

Nem is olyan régen, ha valaki kezébe vett egy napilapot, tudta, az elmúlt huszonnégy óra szerkesztett krónikáját kapja a kezébe. De mit kap az, aki a twitter döbbenetes sebességgel futó hírfalát nézi? Miben lehet biztos az, aki felteszi a maga kis hírét a fészbúk hírfolyamába? A felhasználók nem keresik ezt a hírt. A hír találja meg őket, hiszen éppen ott vannak, valószínűleg éppen ráérnek. Ha érdekes vagy, kattintanak. Próbálj meg érdekes lenni.