Megfejtésre váró titok még, hogy a pszichiátrián miért van annyi óra, és miért jár mindegyik rosszul. Nem percekkel, de súlyos órákkal vannak előrébb, vagy épp jelentősen késnek.

A pszichiátria egy, hadd fogalmazzak így, eldöntetlen tudomány (kuhni értelemben a preparadigmatikus korszakát éli). Nincs benne egyetlen uralkodó tétel, csak gondolatkísérletek vannak, vitában, vagy épp szelíd egymás mellett élésben. Élő tudás ma is a pszichoanalízis, a behaviourizmus, a szigorúan materialista (az agyban túltengő vagy hiányzó matériumokra alapozó) neuropszichiátria és a többi iskola is. Nekem még az is egy eldöntetlen kérdés – laikusként –, vajon a több mint kétszáz csont, a rátelepedő több száz ín, ideg, izom struktúrája az érdekesebb az emberben, vagy az alig néhány alaptípusra lebontható elmebajok különös hálózata.

Ha minden ember megismerhetetlen titok, észak-fok, idegenség, akkor puszta statisztikákból kialakulnak-e az azonos(an beteg vagy egészséges) karakterek? Ha azt mondom, hogy nyilatkozatok, tanulmányok szerint egyaránt mániás depressziós (korszerűbben: bipoláris affektív zavarban szenvedő) volt / van többek között Kurt Cobain, Stephen Fry, Paul Gascoigne, Mel Gibson, Graham Greene, Ernest Hemingway, Sinéad O’Connor, Ozzy Osbourne, Edgar Allan Poe, Robert Schumann – vajon kapcsolatot teremtettem-e nagyon különböző emberek csoportja között? Megmagyaráztam-e vele tehetségüket, kreatív elméjüket, alkotókedvüket, vagy mélypontjaikat, öngyilkosságukat vagy annak kísérletét?

Ha rövidlátó az ember, elfogadja, hogy segédeszközre szorul a látáshoz. Ha kedélyállapota előre jelezhető módon hullámzik a kreatív, sikeres, illetve az önpusztító, depresszív időszakok között, elfogadja-e, hogy örök életére egy lelki szemüveget kell hordania (amely ugyan felhúzza a mélyből, cserébe viszont nem engedi, hogy magasra szálljon)?

Pont azért nehéz ez a döntés, mert például szemüveget is magam választok, stílusom, egyéniségem, pénztárcám, a szükségeim szerint. Mivel beleivódik a mindennapokba, elvárom, hogy nekem készüljön, hordható, praktikus és kényelmes legyen. De elhihetem-e, hogy a saját karakteremre szabnak egy statisztikailag jelentős átlagnak valóban hatásos lelki segédeszközt? Tudhatom-e, beleférek-e az átlagba, vagy majd kilógok belőle?

Hiszen a fentebb összesodródott emberek között is csak a látszatok teremtenek közösséget. A címke, hogy ők mániás depressziósak (korszerűbben: bipoláris affektív zavarban szenvedők). Egy formálódó, sötétben tapogató, kísérletező, kíváncsi tudomány narratívája szerint betegek.

Pedig lehet, hogy csak jobban tudomásul veszik, intenzívebben élik meg önmagukat és mindazt, amit a világból észrevesznek.

A tüdőgyulladás fáj, és a páciens elmondja, mit érez. Többé-kevésbé értjük is, látjuk is, mi zajlik le a testben olyankor, és immáron megvan a megoldás is. Ezzel szemben a bipolaritás nem fáj, bár mélypontjai kényelmetlenek és pusztítók, ám a magaslatokon lenni narkotikumszerű. Azt hiszem, csak úgy teszünk, mintha értenénk, mintha látnánk, mi zajlik le a testben olyankor – ebből következően a megoldásaink aligha olyan üdvözítők, mint egy tüdőgyulladás esetén.

Mindez persze aligha fontos. A legnagyobb titok nekem mégis az, hogy a pszichiátrián miért van annyi óra, és miért jár mindegyik rosszul.