A néni ráérősen sétál az utcán. A falun átvezető széles aszfaltúton óráként nyolcvan kilométeres sebességgel halad egy autó. Az előtte járó kocsi vezetője szerencsétlenkedik, a tempósabb társ rádudál, de közben könnyedén megelőzi és elhúz. A néni a hangra felkapja a fejét, odanéz. Látom, ahogy hosszan szemléli a szituációt, próbálja megérteni, mi történt. Még akkor is ott áll az utcán, amikor a gyorsabb autó elhagyja a település vége táblát.

Egy, a mindennapokban élő mai ember metaforája lehetne a néni, ahogy pislogás nélkül áll, és nem ért semmit. Az információ olyan tömege szakad rá minden percben, amelyből ember legyen a talpán, aki ki tudja hámozni, mi a fontos számára és mit hagyhat figyelmen kívül. Nem nyújt már összefoglalót számára a szeriőz média, alig akad komoly híradó (rendben, azért CNN és BBC még létezik).
Ebben a helyzetben akar segítséget nyújtani a profi kapuőrökkel szövetkezve a civil újságírás. Legyen a hír transzparens, mutassa meg a szerkesztőség, hogy az értesülésből hogyan lesz sajtóhír, milyen lépéseket tesz e közben. Kérjen segítséget a követőitől, legyen a helyszínen az olvasó, csiripeljen bele, szóljon hozzá, tegyen fel kérdéseket ő. A demokrácia nagy álma, a közvetlenség, a folyamatos ellenőrizhetőség megteremtésének küszöbén állunk, mondják. A média nem a nagy számok törvényének átlagban lő majd rám, hanem külön nekem, Sarnyai Tibornak, szegedi lakosnak, bölcsész érdeklődésű embernek fog személyesen írni, az én profilomra formálja a weboldalakat.

Kétségeim vannak

A részvételi demokráciával szemben mégis vannak kétségeim. Talán beválik, talán nem. Semmi sem új e nap alatt: ha az ókori Athénra gondolunk, tudjuk, a közösség jelentős része részt vehetett a népgyűlésen, az ügyeket közvetlen szavazás döntötte el. Azonban ez a közösség ismerősökből állt: négy–ötezer embert még számon lehet emberi léptékkel is tartani, megismerni, tolerálni; tiszteletben tartani a másik igényeit.
Azonban ma egy milliárdos világfalu formálódik, ahol a döntéshozók lassan szembesülnek azzal, hogy nem az ezerfejű, de a többmilliós fejű cézár türemkedik be döntéseik közé. A cégek felkészülnek arra, hogy a blogokon, fészbúkon, twitteren megjelenő véleményeket kezeljék és szinte valós időben reagáljanak rájuk. A politikának is lassan, csikorogva, sok-sok elhallgatáson, szennyen, nyűgös dolgokon keresztül kell majd egyszer eljutnia idáig.
De figyelembe lehet-e venni ennyi véleményt? Lehet-e több millió fogyasztó és / vagy választópolgár véleményét úgy kezelni, hogy senki ne váljon internetes trollá? Nyilván nem lehet. A döntések mindig érdeksérelmekkel járnak, bármelyik barátság áldozatokkal jár. Képtelenségnek tűnik egyszerre mindenkit kielégíteni.
Nyilván minden cég és minden politikus véleményvezéreket fog keresni: a segítségüket kéri majd a kevésbé határozottak megpuhítására. Ők hamarabb, esetleg máshogyan kapnak majd információkat. Egy idő után – az egyedi és jogos reklamációkat leszámítva – mind a politika, mind a cégek a véleményvezéreket (akiket talán majd egyszer online kapuőröknek fognak hívni) fogják meggyőzni a – szocialista terminológiával élve – „széles tömegek” helyett. Ezzel pedig a kígyó a farkába harap: mindössze autót cserélünk, de vezetni ugyanúgy kell. Akkor is, ha a néni már nem is érti, mi kapcsolat van a dudaszó és az elrobogó autócsoda között.