Néhány évtizede, de tőlünk délebbre még ma is, a kaláka jelentette a közösségi segítségnyújtás bevett formáját. Egy ház megépítése, egy komolyabb munka elvégzése során a baráti kör összegyűlt, egy pörkölt és néhány rekesz sör mellett megoldotta, amit az egyén egyedül aligha tudott volna.

Az Európai Unióba integrálódott Magyarországon a kaláka munkajogi szabálysértés, hiszen dolgozni csak hivatalosan lehet, a megfelelő közterhek befizetése mellett. A közösségi segítségnyújtás más színterekre tevődött át. Adományvonalak, weblapok, virtuális közösségek igyekeznek segítséget nyújtani.

Az Aranyág elnevezésű önkéntes adománygyűjtő műsor egyik keserű tapasztalata, hogy a képernyőn minden esetben végigfutó, nevesített összegek és a végül ténylegesen összegyűlő pénz summája jelentősen eltér. Hiszen a vasárnap felajánlott összeget hétfőn csekken befizetve vagy átutalással kell teljesíteni. A semmibe sem kerülő, szimbolikus aktust, a vasárnapi telefonhívást egy valódi aktus kell, hogy kövesse. De a valódi tett sokkal több energiába kerül, mint a szimbolikus.

Ugyanilyen szimbolikus tett honlapokon létrejövő közösségekhez, vagy honlapok útján generált eseményekhez csatlakozni. Pszeudocselekvés, amely elaltatja a lelkiismeret-furdalást. Azt az érzetet kelti, mintha az egyén cselekedett volna, mintha valóban egy közösség aktív tagja lenne. Ám klikkelni és valóban ott lenni: két külön dolog. A klikkeléshez nem kell elköteleződni, nem jár áldozatokkal, lemondással, mint a valódi cselekvés. A kudarcot itt is lehet látni: a Jobbik-ellenes tüntetéshez több ezren csatlakoztak online a Facebookon, a Kossuth térre azonban alig több mint tucatnyian mentek ki.

A közösségi média életünk gyenge kapcsolataihoz tartozik. Ezek bár létfontosságúak a hálózat működéséhez, de kevesek ahhoz, hogy valódi cselekvéseket generáljanak. Szokatlanul nagy empátiára és az átlagnál hevesebb tenni vágyásra van az egyén részéről szükség ahhoz, hogy valódi cselekvések jöjjenek létre általa. Több tízezer tagot gyűjthetne össze néhány nap alatt egy „menjünk ki a gátakra segíteni” elnevezésű csoport, de nem hiszem, hogy végül ötven embernél több el is menne dolgozni.

Az online világ által megteremtett pszeudosegítségre pedig üzleti modellek épülnek rá. Nem komilfó erről beszélni, de a rendre kirobbanó botrányok újra és újra napirendre tűzik a jelenséget: egyes alapítványok, szervezetek bizony jelentős bevételt szereznek a lelkiismeretükön könnyíteni akaró, a kalákát pénzzel megváltani szándékozó emberektől. Pedig a pénz nem minden. Eszköz, amelynek megléte persze fontos, de ezzel az eszközzel aligha lehetne kárpótolni azokat, akik élete munkáját épp most sodorta el az ár. Pénz kell az őssejtkezeléshez, pénz kell speciális eszközök beszerzéséhez, de inkább fedél, inkább étel, inkább munkás kéz kell azoknak, akik újrakezdenék életüket az ár elvonulta után. Ám ez a segítség tébé- és áfaköteles. Nincs többé kaláka, nincs már valódi munkára összegyűlő tényleges közösség.

Maradtak hát nekünk a szimbólumok és a pszeudotettek, az adományvonal és az árvízi esemes.