Doktor úr! Nem vagyok őrült! Kérem, higgyen nekem! Mindent meg tudok magyarázni. Sora volt az egész történetnek. Úgy indult, hogy rágyújtottam a fordulóban, ahogy huszonöt éve mindig. Akkor lépett mellém az az öregember. Mosolygott, közben meg valami szokatlan kedvesség áradt belőle. De a szaga volt a legfurcsább. Amikor gyerek voltam, a muterék templomba járattak. A tisztelendő úr reverendájának volt ez a szaga, mint az öregnek. Csak állt mellettem, és sokáig nem szólt. Végül aztán megbökte a karom. „Már csak öt órád maradt.” Ennyit mondott, és közben is mosolygott. Először nem értettem. Még hat köröm volt hátra a melóból, kétszer húsz perc szünettel, abból meg sehogy sem jön ki az öt óra. „Az életedből, úgy értem.” Mintha olvasott volna a gondolataimban.

„»Gondolkodom« válaszolja Jancsika a mátraszentimrei iskola 6. osztályos tanulója, amikor arról kérdezik, hogy az Ágasvárról naponta megtett, több kilométeres, magányos erdei sétáján az iskola felé hogyhogy nem unatkozik. »Gondolkodom«, mondja. És rajzain a gazdag természet bölcs fái uralkodnak, eredményeiben az egészséges, ép lélek és szellem ragyog. Jancsikáé az idő és a tér. Nem tart a szokásostól, mert a különlegesség ő maga. Öntudatossága, természetes emberi tartása a kényszer fölé emeli, és elszakítja a hétköznapok egyformaságából. Képzettebb, mint sok diplomás. Jártasabb, mint sok szakember. Boldogabb, mint bármelyik menedzser. Még nincs karrierje, még nem az iskola- és intézményválasztások kötelezettségében és kilátásaiban mozog. De övé a jelen és az élet. A saját élete. Az erdő, amin naponta átvág, kétszer is, oda- és hazafelé: ő maga. Az iskola, a tisztás, ahová megérkezik, az maga a tudás.”

Nem esett jól semmi, mióta meglátta a községháza melletti hirdetőtáblán azt az ajánlatot. Eddig pedig minden olyan jól ment, és sosem ismerték úgy az öreg Kormost, hogy ne a két lábán állna a földön. Önmagát is alaposan meglepte a gondolat, de legfőképpen az, hogy képtelen volt kiverni a fejéből.