Lenne egy kérdésem…

| június 3rd, 2014

– Jó napot kívánok, Gipsz Jakab vagyok, a [tetszőleges online vagy print napilap] munkatársa. Egy kérdésem lenne…

– Ki bízta meg magát ezzel?

– Senki. Tegnap azt olvastam, hogy…

– De ki adott magának felhatalmazást, hogy megkérdezze?

– Senki. Úgy gondoltam, hogy sokakat érint az a kérdés, hogy…

– Mióta gondolkodik maga, nemecsek? Ki engedte ezt meg?

– A munkámat végzem, amikor azt a kérdést kívánom…

– Szólt magának valaki, hogy buzgólkodjon?

– Nem, de…

– Aztán ki most a főszerkesztője annak a szennylapnak???

Az eltűnt ország nyomában

| február 8th, 2014

Nézem az LMP báboci választási plakátját a Csongrád megyei Klárafalván – alig különbözik egy közepes növényvédőszer kreatívjától. Azon gondolkom, vajon tapodta-e LMP-s politikus lába valaha is az ötszáz lelkes alföldi község földjét.

Szenzációként járta be a The New York Times riporterének magyar vonatkozású írása a hazai sajtót. Az újságíró olyat tett, amit hazai sajtómunkás még soha: érdek és cél nélkül leszállt a vonatról Mezőberényben. Kiderült, a Békés megyei kisvárosban is emberek élnek, sört isznak, disznóvágást szerveznek és nem üldözik el a vendéget. Van múzeumuk, éttermük, ágyuk a turistának, és a pálinka is egészen kiváló arrafelé.

Ha eljut valaha is LMP-s politikus Klárafalvára, tudna-e így, elfogultság, lenézés, undor vagy harag nélkül tekinteni egy magyar kistelepülésre? Ha nem csak rezsifórumon lehetne döntéshozóval találkozni a falvakban, vajon ma is csak a közmunkásokkal felturbózott atomkori téeszcsék kialakítával lennének elfoglalva a polgármesterek? Kevesek álmát zavarja, hogy ősztől ezek az emberek a választási törvény alapján már nem kaphatnak fizetést, és teljes vagyonukkal felelnek a község éves költségvetéséért.

Közéletük már nem csak Budapest-centrikus, de webcentrikus is. Ki sem kell mozdulni a szélessávú internettel ellátott irodaházból, hogy a napi kattintanivaló elkészüljön. Mezőberény nem is álmodhat arról, hogy a hazai sajtó felfedezi. Meg kell elégednie a vak véletlen által odasodort amerikaival. Néhány kivételtől eltekintve (Kácsor Zsolt, Tanács István, Szlavkovits Rita, a MaNcs Kis-Magyarország rovata, az Indexvideó csapata említhető) a szerkesztőségek tudomást sem vesznek a vidéki Magyarországról.

Sőt, a The New York Times írásáról tudósító, überszexi, high-class entellektüel, cutting edge 444.hu csakis fikát képes okádni: Herczeg Márk a következő kommentárt tudja mindössze fűzni a történethez „én sosem jártam Mezőberényben, de árulja el valaki: tényleg ilyen király az a város, a fickó teljesen hülye, vagy valaki megvette kilóra?”

A közéleti sajtó a lenézést és a megvetést, a progresszív oköpárt a növényvédőszerek ízlésvilágát, a kormánypárt a rezsifórumot, az összefogott ellenzék pedig a nagy semmit kínálja számukra. A Jobbik meg, gondolom, a Magyar Gárdát és a cigánymentesítés felemelő programját. Elfeledett, magára hagyott, halálra ítélt területen él az ország népességének nagy része.

Addig remény sincs a felemelkedésre, az élhető, normális Magyarországra, míg az ötszáz lelkes Klárafalván és a többezer ilyen kistelepülésen élők nevében nem szólal fel valaki. Mert úgy a politikusnak, mint a sajtónak kötelessége lenne azok helyett beszélni, akik maguktól nem képesek a nyilvánossághoz szólni. De ma sokkal egyszerűbb kigúnyolni a The New York Times írását Mezőberényről, mint a helyszínen megtapasztalni, hogy tényleg olyan jó-e a pálinka, mint ahogy azt ez a nyilván lefizetett jenki megírta.

Hétfőn a kormánypárt határozottan leszavazta azt az ellenzéki javaslatot, hogy kapjon rendkívüli támogatást a Pető Intézet, amely 2005, 2010 vagy épp 2013 óta anyagi gondokkal küzd, vagy nem küzd. A kormány azóta rutinból hazudozik / magyarázza a helyzetet, az intézet rektora honlapján elhatárolódik az ellenzéktől, a sajtó pedig világlátása szerint hűen közli a kormányközleményeket, vagy demagógiába hajlóan populáris (hány lélegeztőgép?) diagrammokat rajzol arról, hogy a honatyák eddig mi mindenre szavaztak meg pénzt ebben az évben.

Pető IntézetEközben a Pető Intézet történetét mint egyszerű olvasó állampolgár nem értem. Nem alakult ki (mert ebben a sajtó természetesen nem segített) egy határozott narratíva arról, hogy mi történik az intézményben. A rektori sajtóközleményen túl nem érkezik hír azokról, akik most bajban vannak / nincsenek bajban. Nem látom az intézmény egy napját, nem zokog fürdőskurvaként / nem mutatja büszkén az intézmény pénzügyeit a gazdasági vezető.

Nincs pedagógus, nincs szülő, nincs érintett a történetben. Néma csönd van, sajtóközlemények zúgnak a papírszalvétával fogott mondataikkal. Senki nem sétál el a Pető Intézetbe, nem kopog az állítólag a kormány által kiszemelt ingatlan ajtaján egyetlen újságíró sem, hogy hahó, szia, mégis mi a rosseb van veletek most? Tíz perc alatt persze könnyebb íróasztal mellett, online eszközökkel diagrammot rajzolni, vagy fél óra alatt kigyűjteni, milyen hülye is testületileg a magyar országgyűlés.

Ebben az országban tényleg Szabó Tímea országgyűlési képviselő vagy Hoffmann Rózsa államtitkár fújja a passzátszelet? Tényleg a politikusok mondják meg, hogy ezen a héten miért alakul tiltakozó Facebook-oldal, min háborodik fel a magyar, mi lesz a közbeszéd éppen aktuális iránya?

Engem – függetlenül a Pető Intézet kibogozatlan történetétől, de nem függetlenül képzettségemtől – ez bánt a legjobban. Széllelbélelt, ócska, elrontott ország az, ahol a politikusok hétről hétre eldönthetik, mi épp a legnagyobb probléma – és ehhez a komplett online sajtó lelkesen asszisztál (a printet nem ismerem, ha ott bármi megjelent, megkövetem a szerkesztőséget). Sőt, boldog, mert a hétre megint el van rendezve a kattintásszám, megint nem kell gondolkodni, dolgozni, kérdezni, kíváncsinak lenni.

Pedig nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen az országban, akit érdekel a Pető Intézet a politikusok által ráfröccsentett szennytől megtisztított, ellenőrzött, megerősített, igaznak bizonyult története.