Nagyanyáink velünk élő sorsa

| június 16th, 2012

Áll a néni a pultnál a tömegben. Óvatosan veszi elő az ódivatú bugyellárist, féltve húzza elő a bankjegyet. A céltudatos vásárlók közötti rövid szünetben fordul hozzá a türelmetlen eladó. Távolról látom a jelenetet, ahogy megvetően végigméri a rosszul öltözött, magában motyogó asszonyt, ahogy kitépi a néni kezéből a pénzt, és az apróval együtt löki neki oda a megvásárolt tárgyat a pulton. A néni egyesével, ajkát mozgatva teszi el az érméket.

Nyugdíjfizetés érmékbenAdósságunk, amellyel a néninek és korosztályának tartozunk, felmérhetetlenül nagy. A magyar állam, és akár több mint százéves múltra visszatekintve nettó baszadék, embernek, politikusnak egyaránt rongy vezetői halmozták fel ezt a tartozást. Attól tartok, a néni és kortársai már nem élnek elég hosszan, hogy érzékelhető részletét tudjuk nekik visszaadni.

Főleg a Véleményvezér blog szokta emlegetni, micsoda aljasság, hogy az élőktől von el sok pénzt az állam, hogy kedvezzen a halni készülőknek. Szerintem ez nem aljasság. Persze kétségem sincs afelől, hogy nem e tartozás tudata, nem az emberség, hanem pőre hatalmi játszma, egyszerű szavazatmaximálás mozgatja a nyugdíjasoknak adott kedvezményeket.

Magyarország egymást váltó társadalmi berendezkedései, az írott és íratlan, felszínen sokszor módosított, de lényegében változatlanul embertelen szabályai generációkat tettek tönkre sorra. Rettentes testi nyavalyák, de főleg az ép elme elvesztése sújtja az ötveneseket, hatvanosokat, hetveneseket egyaránt. Háború, forradalom, üldöztetések, nincstelenség, szerencsésebb társadalmakban elképzelhetetlen mértékű szorongás volt osztályrészük.

Néhány országvezető csúfosan elpusztult, mások itt élnek velünk. Nagyanyáink sorsában osztozunk még ma is – mutatis mutandis. Abban persze igaza lehet a Véleményvezérnek, hogy valahol, valamikor (és miért éppen ne itt és ma?) be kellene fejezni az emberek vegzálását. Hagyni kellene békében élni őket, nincs szükségük tanításra, leckére, arra, hogy éppen ügyeletes eszetokják írják elő, hogyan kellene élniük, hány gyereket kell világra hozniuk, mi az erkölcs, és mi ad majd mindennapi kenyeret az asztalukra.

Nemcsak a saját, hanem e nénik, bácsik asztala is egyre üresebb. A féltve őrzött bugyellárisban nem nehéz megszámolni a bankókat. Az adósság, amelyet anyánk, apánk felé hordozunk, ezekben az években sem csökken. Vajon hány tönkrement élet, megroppant elme, kifacsart test kell még baszadékjainknak?

„A szocialista kormány elhibázott gazdaságpolitikája”, „az elmúlt nyolc év bűnei”, „ez az előző kormány hibája” – megértettem, unom. Új lemezt kérek. Tele a hócipőm az óvodás színvonalú hátramutogatással. Elég volt a bűnösökből (nota bene: jogállami keretek között bűnhődjenek, ha voltak), most már jöjjenek a hősök! A tisztakezű, a fiatal, a lendületes, a nemszocialista, az alternatív megoldásokkal operáló új generáció. Kérem. Nagyon várom.

De nem, nem ezeket a kisded ötleteket. Nem is a jól megírt, kerek mondatokkal bűvölő demagógiát. A tervet szeretném látni. Valami víziót, hogy mi lesz ezzel az országgal, amelyet kormányával, ellenzékével, cigányaival, radikálisaival, bolondjaival és épeszűivel együtt szeretek, amelyben élek.

Most nem jó élni. Értem, tudom, eddig sem volt jó. Hoztunk egy közös döntést tavaly, ez így nem mehet tovább. Mert borzalmas. De, hé, fiúk, ez is borzalmas. Ugyanolyan. A fekália nem lesz kevésbé büdös, ha nyakon öntjük valami össznemzeti szósszal.

more »

A folyó is mindig változik?

| február 3rd, 2010

Azon tűnődöm, a radikális változás vajon forradalom-e? József Attila szerint csakis a proletárforradalom az, a többi zendülés, puccs, ribillió. Elolvastam a „Párt” választási programjának egy részét, az egyharmadát körülbelül, a többit átfutottam. Magyar jövő, elszámoltatás, idegenszívűség, államosítás, hazai termék védelme, erkölcs, fegyelem, rend. Milyen ismerős szavak ezek, nem?
more »