Képzelt szózat a nemzethez

| november 16th, 2012

Elmondja Magyarország miniszterelnöke napjainkban a közszolgálati média által élőben közvetített tömegrendezvényen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarország ma bajban van. Az állam nem tud eleget tenni fizetési kötelezettségeinek. Nincs pénz egészségügyre, oktatásra, kultúrára, gazdaságfejlesztésre. Ám gondjaink nem csupán pénzügyi jellegűek. A képzett, tehetséges fiatalok tömegei távoznak külföldre. Közéletünket bizalmatlansággal, gyanakvással mérgeztük meg. Ellehetetlenítettük a párbeszédet, falnak állítottuk a szakmaiságot. A döntéshozó elit fényévekre került az ország valóságától, amelyet vezetnie kellene.

Képzelt miniszterelnök beszédAz elmúlt kettő, az elmúlt nyolc, de az elmúlt húsz esztendőben is lekötött bennünket az egymás elleni nemtelen, aljas, embertelenül öldöklő harc. Az ország erőforrásait jórészt pártjaink hátországára fordítottuk. Céget, médiát, szellemi holdudvart vásároltunk az adófizetők pénzéből. Eközben rendre elmaradtak a népszerűtlen intézkedések. Nem tettünk semmit a nagy elosztó rendszerekkel. Úgy tettünk, mintha hibátlan és fenntartható lenne az oktatás, az egészségügy, a szociális háló vagy az adórendszer. Pedig valamennyien tudtuk, ez nincs így. Öten–tízen beszéltük meg egymás között az emberek tömegét érintő intézkedéseinket, a parlamentet, a társadalmi szervezeteket, a minisztériumokat mindössze kulisszának használtuk. Szinte semmire nincs és nem is volt társadalmi felhatalmazásunk, mégis úgy tettünk, mintha zsebünkben lenne a bölcsek köve. Pedig leginkább mi voltunk pénzemberek zsebében.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a gyakorlat nem folytatódhat tovább. Ezért teszek most ajánlatot valamennyi magyar pártnak, társadalmi szervezetnek, kamarának. Egy asztalhoz hívom őket a Parlamentbe, hogy együtt fektessünk le egy programot, amely a nemzet felemelkedését szolgálja. Tabuk nélkül, a politikai ellentéteinket félretéve, az elmúlt kettő, nyolc és húsz év gyakorlatát mellőzve, abból csak az értékeket megtartva alkossunk meg Magyarország új útját. Olyat, amelyet valamennyi politikai párt nemzeti minimumnak tart, olyat, amelyet kormányra kerülve folytatni tud, olyat, amely mindenkin egyaránt számon kérhető. Olyan programot, olyan magyar utat, amelyért felelősséget vállalunk valamennyien. Ebben a programban lehetnek – és fontos, hogy legyenek – liberális, konzervatív vagy épp baloldali hangsúlyok, csak egyes pártokra jellemző programelemek, apró eltérések, amelyek karakteressé formálhatják a mostani és a leendő kormányokat.

Ez az út, amely előttünk áll, nehéz lesz. Fájdalmas lemondásra, a gondoskodó állam szűkülésére, új adókra, nagyobb teherviselésre, kevesebb sport- és kulturális támogatásra kell számítani. A megszorítás egyaránt érinteni fog munkavállalót és munkaadót, a fiatalt és a nyugdíjast, a magán- és a közszférát, a magyart és a hazánkban alkotó, termelő, dolgozó külföldit is.

A rendszerváltó és az azt követő kormányok tévedtek. Az enyém is. Nem lehet egymást legyőzni, a politikai paletta másik oldalát elpusztítani. Hiszen a másik nélkül mi sem létezünk. Hiszen mindannyian kellünk ahhoz, hogy ez az ország újra élhető, újra sikeres és újra nagyszerű legyen.

Ehhez kérem ma az önök támogatását.

Nemzetek reneszánsza? Abcúg!

| július 29th, 2012

Tényleg kínos, de még mindig a miniszterelnök „nemzetek [más tudósításban: nemzetállamok] reneszánsza” kijelentésén morfondírozok. Különösen az éppen zajló olimpia fényében, ahol a kis zászló csak azt jelzi, hogy melyik állam polgárai dobják össze a sportoló fizetését, de semmit nem mond a származásáról, a kulturális identitásáról. Ferdeszemű horvát, sötétbőrű angol, arab francia, szláv magyar, et cetera.

Nagy kár, hogy szellemtörténeti fikciókkal akarja ez a rettenetes kurzus a pőre hatalomvágyát, a mindent-akarását elleplezni, vagy (ez lenne rosszabb) megindokolni.

A nemzet reneszánszaA nemzet nagyon sikeres fikció volt az elmúlt évszázadokban (persze következményeit, a vele járó konfliktusokat, háborúkat nem tudjuk neki elfelejteni, sem megbocsátani), de ma a globalitás, az együttműködés fikciója tűnik sikeresnek, működőnek, paradigmatikusnak. Ez is költészet, ebben nincs különösebb eltérés, de úgy fest, kevesebb kiontott vérrel jár.

Mindenki adott rendre evő és ürítő csecsemőnek születik, a kulturális identitása jóval későbbi fejlemény. A nemzet fogalma tulajdonképpen líra („Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,”), leginkább az első néhány földi évben az akkor megismert emberek (szülő, nagyszülő) által közvetített meghatározó élmény. Magyar vagyok, de ez nem tesz sem többé, sem sikeresebbé, sem unortodoxabbá, mintha lengyel, spanyol, zsidó vagy cigány lennék.

Nem hiszek a nemzet, e szellemtörténeti fikció reneszánszában, nem hiszek az elszigetelt cselekvésben, a kizáró gondolkodásban, a belterjes tobzódásban.

Szégyellem magam, hogy a magyar miniszterelnök egy egyetemi szintűnek nevezett előadásban ilyen ostobaságokkal hozakodik elő a nevemben. Abcúg.

Mesélik, hogy a hetvenes években a német nagyvárosok polgármesterei még tömegközlekedési eszközön mentek be hivatalukba. Ilyenkor többen elismerően felemlegetik, hogy akkor volt személyes kapcsolat is a döntéshozó és a választó között, nemcsak a média jelentette a kapcsot. Hiszen a villamoson zötykölődve el lehetett mondani az ügyes-bajost a polgármesternek.

Orbán Viktor ellenőrizNépszerű, de úgy gondolom, nem túlzottan hatékony módja ez az ügyintézésnek. A polgármester, úgy vélem, beérve a hivatalba elmondta a személyi asszisztensének, amire még emlékezett az állampolgári panaszból, aki közvetítette ezt a téma felelősének. Ami a réven bejött, elveszett a vámon: szakember legyen a talpán, aki ennyi laikus közvetítő áttételén keresztül is megérti a problémát. Szerintem ha az ügyfél egyből az ügyintézőhöz, a (minden ma populáris kritika ellenére) szakemberhez fordult, a panasz megfelelőbben csatornázódott be a döntési mechanizmusba, és nagyobb eséllyel oldódott meg.

Orbán Viktor – minden protokollt félretéve – személyesen és kísérők nélkül toppant be a hajléktalanszállóra, hogy úgymond ellenőrizze, hogyan mennek a dolgok. Ez nyilván éppolyan korlátozottan hatékony (de a törődő, odafigyelő kormányfő képét erősítő) gesztus, mint a német polgármestereké. A hajléktalanszállónak van vezetője, akit egyfelől ellenőriz a fenntartó, másfelől a szakhatóságok. A szakhatóságokat felelős miniszter ellenőrzi, akit a kormányfő, a parlament és a nyilvánosság kérhet számon. Engem ez a protokoll jobban megnyugtat, mint kedves vezetőm kamerák előtt végzett hazug és fölösleges kontrollja.

Engem zavarna, ha a polgármester (akinek a teljes város gondjaival kell törődnie) időt szentelne az én kapubejáróm problémájára. A polgármesterem ideje értékes, s bár a saját szempontomból fontos, a város életében ez a kapubejáró huszadrangú kérdés. Én azt szeretném, ha a hivatal ügyintézője, akit érti a dolgát, szentelne megfelelő időt a kapubejáróm kérdésének, a jog és a szakma szabályai szerint megoldaná a problémámat.

Igen, tetszetős, népszerű, ha a kormányfő úgymond odafigyel a kisemberek gondjaira, ha megszemléli úgymond a társadalmat alulnézetből is, de ez a kontroll nem hatékony, csak érzelmekre hat, elsősorban a sajtónak, és nem a problémának szól.