Egy csúcstalálkozón ma eldől, létezik-e „Európa”, vagy ez is mindössze egy idea, amelynek semmi köze sincs a valósághoz. Kiderül, hogy egy család vagyunk-e, ahol kénytelen-kelletlen áldozatot hozunk egymásért, vagy egymás mellett élő szomszédok, akik bár végighallgatják a másikat, de végeredményben tökéletesen közömbös, mi történik a szomszéd lakásban. Azt hiszem, ez utóbbi álláspont az erősebb, de ettől még lehet, hogy úgynevezett vezetőink úgy tesznek majd (fogcsikorgatva), mintha mind testvérek lennénk.

Az európai egyesülés kezdetben éppen a gazdaság alapján nyugodott, hiszen minden barátság alapja a pontos elszámolás. Az európai béke érdekében a szénben gazdag német Ruhr-vidéket és a vasérc-lelőhely francia Elzász-Lotaringiát közös főhatóság alá helyezték. Erre az ötletre kapcsolódott rá a nyersanyag-szegény Olaszország, illetve az egymással amúgy is szoros kapcsolatokat ápoló Benelux államok. Az együttműködésnek köszönhetően a hatok versenyképesebbek lettek, mint a többi acélgyártó állam, így a következő években a résztvevők igyekeztek a gazdaság egészére kiterjeszteni a kapcsolatokat.

Az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac, EK) alapító okmányát a hat említett állam 1957. március 25-én írja alá Rómában (ezt követi 1992-ben a Maastricht-i Szerződés az Európai Unióról, illetve 2000-ben az egységes fizetőeszközről, az euróról).

A családias hangulatot máris árnyalja a történetben, hogy Nagy-Britannia felvételét Charles De Gaulle 1963-ban és 1967-ben is megvétózza, jórészt a francia, pontosabban a közös európai mezőgazdaság védelmében (pénz, pénz, választók…). Nagy-Britannia végül 1973. január elsejétől lesz az EK tagja úgy, hogy közben De Gaulle távozik a hatalomból. Az angolok később majd az eurót nem vállalják fel (egy volt világbirodalom hatalmát felidéző font mégiscsak erőteljesebb fizetőeszköz).

Európai Unió

Mivel az EK kikötötte, hogy csak piacgazdaságot működtető, demokratikus országok lehetnek a tagjai, a mediterrán államok diktatórikus berendezkedésük miatt a hetvenes évek közepéig nem indíthattak csatlakozási tárgyalásokat. A politikai változások nyomán Görögország 1981-től, Spanyolország és Portugália hosszú, tízéves felkészülési periódus után 1986-tól tagja az EK-nak. Ma pedig újra elgondolkodhatnak Európa úgynevezett vezetői, vajon tényleg elérték-e a fejlett országok színvonalát valaha is ezek az államok. Vagy csak eltették a zsetont, amit a többi adófizető összeadott nekik.

A kelet-európai államokkal 1991-ben köt Európa előtársulási szerződést. 1993-ban az Unió kijelenti, tagok lehetünk, ha eleget teszünk a koppenhágai kritériumoknak (ezek a közösségi jogszabályok elfogadását és adoptálását, a versenyképes gazdaságot és az úgynevezett „megoldatlan”, belső problémák kiküszöbölését tartalmazzák). Az Unió 1997-ben látja úgy, hogy a csatlakozni kívánók megfelelnek ezeknek a kritériumoknak. Pedig akkor is, ma is egyértelmű, hogy sem versenyképesek nem vagyunk, sem pedig belső konfliktusainkat nem oldottuk meg. De a felvevőpiac mégis jól jött, különösen a gigantikus lengyel.

Ha megremeg az unió gazdasági alapja, kiderülhet, hogy nincs egyáltalán olyan, hogy Európa-család. Csak egymás mellett élő népek, nemzetek vannak, akik – hiába az átjárható határok, a tolerancia – titkon, vagy épp már nyíltan megvetik, utálják, megítélik a másikat. Csak a társasház van, ahol nem lehet megválogatni a szomszédokat, és hó végén kölcsön kell adni nekik. Miközben az élettársak (a választópolgárok) egyre hangosabban morognak a konyhában.

Lecsupaszítás

| február 25th, 2010

Borges mondja, hogy a nyugat-európai szellemtörténet voltaképpen a két halhatatlan antik, Platón és Arisztotelész folyton vissza-visszatérő vitája. Végtelenül leegyszerűsítve ez az idealizmus és a materializmus eldönthetetlen és valójában mindig patthelyzettel záruló csatája (ó, Platón, a lovat látom, de a lóságot nem).

more »