Egy csúcstalálkozón ma eldől, létezik-e „Európa”, vagy ez is mindössze egy idea, amelynek semmi köze sincs a valósághoz. Kiderül, hogy egy család vagyunk-e, ahol kénytelen-kelletlen áldozatot hozunk egymásért, vagy egymás mellett élő szomszédok, akik bár végighallgatják a másikat, de végeredményben tökéletesen közömbös, mi történik a szomszéd lakásban. Azt hiszem, ez utóbbi álláspont az erősebb, de ettől még lehet, hogy úgynevezett vezetőink úgy tesznek majd (fogcsikorgatva), mintha mind testvérek lennénk.

Az európai egyesülés kezdetben éppen a gazdaság alapján nyugodott, hiszen minden barátság alapja a pontos elszámolás. Az európai béke érdekében a szénben gazdag német Ruhr-vidéket és a vasérc-lelőhely francia Elzász-Lotaringiát közös főhatóság alá helyezték. Erre az ötletre kapcsolódott rá a nyersanyag-szegény Olaszország, illetve az egymással amúgy is szoros kapcsolatokat ápoló Benelux államok. Az együttműködésnek köszönhetően a hatok versenyképesebbek lettek, mint a többi acélgyártó állam, így a következő években a résztvevők igyekeztek a gazdaság egészére kiterjeszteni a kapcsolatokat.

Az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac, EK) alapító okmányát a hat említett állam 1957. március 25-én írja alá Rómában (ezt követi 1992-ben a Maastricht-i Szerződés az Európai Unióról, illetve 2000-ben az egységes fizetőeszközről, az euróról).

A családias hangulatot máris árnyalja a történetben, hogy Nagy-Britannia felvételét Charles De Gaulle 1963-ban és 1967-ben is megvétózza, jórészt a francia, pontosabban a közös európai mezőgazdaság védelmében (pénz, pénz, választók…). Nagy-Britannia végül 1973. január elsejétől lesz az EK tagja úgy, hogy közben De Gaulle távozik a hatalomból. Az angolok később majd az eurót nem vállalják fel (egy volt világbirodalom hatalmát felidéző font mégiscsak erőteljesebb fizetőeszköz).

Európai Unió

Mivel az EK kikötötte, hogy csak piacgazdaságot működtető, demokratikus országok lehetnek a tagjai, a mediterrán államok diktatórikus berendezkedésük miatt a hetvenes évek közepéig nem indíthattak csatlakozási tárgyalásokat. A politikai változások nyomán Görögország 1981-től, Spanyolország és Portugália hosszú, tízéves felkészülési periódus után 1986-tól tagja az EK-nak. Ma pedig újra elgondolkodhatnak Európa úgynevezett vezetői, vajon tényleg elérték-e a fejlett országok színvonalát valaha is ezek az államok. Vagy csak eltették a zsetont, amit a többi adófizető összeadott nekik.

A kelet-európai államokkal 1991-ben köt Európa előtársulási szerződést. 1993-ban az Unió kijelenti, tagok lehetünk, ha eleget teszünk a koppenhágai kritériumoknak (ezek a közösségi jogszabályok elfogadását és adoptálását, a versenyképes gazdaságot és az úgynevezett „megoldatlan”, belső problémák kiküszöbölését tartalmazzák). Az Unió 1997-ben látja úgy, hogy a csatlakozni kívánók megfelelnek ezeknek a kritériumoknak. Pedig akkor is, ma is egyértelmű, hogy sem versenyképesek nem vagyunk, sem pedig belső konfliktusainkat nem oldottuk meg. De a felvevőpiac mégis jól jött, különösen a gigantikus lengyel.

Ha megremeg az unió gazdasági alapja, kiderülhet, hogy nincs egyáltalán olyan, hogy Európa-család. Csak egymás mellett élő népek, nemzetek vannak, akik – hiába az átjárható határok, a tolerancia – titkon, vagy épp már nyíltan megvetik, utálják, megítélik a másikat. Csak a társasház van, ahol nem lehet megválogatni a szomszédokat, és hó végén kölcsön kell adni nekik. Miközben az élettársak (a választópolgárok) egyre hangosabban morognak a konyhában.

„A szocialista kormány elhibázott gazdaságpolitikája”, „az elmúlt nyolc év bűnei”, „ez az előző kormány hibája” – megértettem, unom. Új lemezt kérek. Tele a hócipőm az óvodás színvonalú hátramutogatással. Elég volt a bűnösökből (nota bene: jogállami keretek között bűnhődjenek, ha voltak), most már jöjjenek a hősök! A tisztakezű, a fiatal, a lendületes, a nemszocialista, az alternatív megoldásokkal operáló új generáció. Kérem. Nagyon várom.

De nem, nem ezeket a kisded ötleteket. Nem is a jól megírt, kerek mondatokkal bűvölő demagógiát. A tervet szeretném látni. Valami víziót, hogy mi lesz ezzel az országgal, amelyet kormányával, ellenzékével, cigányaival, radikálisaival, bolondjaival és épeszűivel együtt szeretek, amelyben élek.

Most nem jó élni. Értem, tudom, eddig sem volt jó. Hoztunk egy közös döntést tavaly, ez így nem mehet tovább. Mert borzalmas. De, hé, fiúk, ez is borzalmas. Ugyanolyan. A fekália nem lesz kevésbé büdös, ha nyakon öntjük valami össznemzeti szósszal.

more »

Csontvázak

| június 4th, 2010

Gazdasági szükségállapotról szól az új kormány propagandája: sajnos Görögország szóba hozása azonnal meg is rengette a tőzsdét és az árfolyamot. Másfél-két évet kér az apparátus, hogy új alapokra helyezze a nemzetgazdaságot – szándékaik szerint az IMF és az Unió iránymutatásainak mellőzésével.

more »